A tavaly decemberi budapesti koncert után ismét Magyarországra látogatott a Morcheeba, és nagy sikerrel lépett fel a VOLT Fesztiválon. A zenekarba pár éve visszatérő Skye Edwards énekesnővel beszélgettünk többek között az új lemezről, Grace Jonesról, countryról és egy emlékezetes Sziget koncertről.
Petőfi Rádió: Az első, ismét veled készült Morcheeba albumot, a Blood Like Lemonade-et több helyen vettétek fel, úgy, hogy viszonylag keveset dolgoztatok együtt, egy helyen. A legutóbbi albumnál már más volt a helyzet?
Skye Edwards: Igen. Az előző lemezt azért vettük fel különböző helyeken, mert különböző helyeken laktunk. Ross Los Angelesben, én Londonban, Paul pedig Franciaországban, Bordeaux közelében. Akkoriban az volt a kézenfekvőbb, hogy mindenki a saját kis stúdiójában dolgozzon. A munkálatok kezdetén voltunk csak együtt, meg a végén. Ami változott az új lemeznél, az az, hogy Ross ismét Londonba költözött, de még így is sok e-mailezésre került sor, rengeteg ötletet küldözgettünk egymásnak az elején. Végül aztán mind a hárman összegyűltünk, egy helyen, ugyanabban a londoni stúdióban, és felvettük az éneket, a gitárokat, a basszust meg a zongorát.
PR: A borító és a lemezcím (Head Up High) is optimistább hangvételt sugall. Ez azt jelenti, hogy jó hangulatban készítettétek el az albumot?
SE: Végül is igen, tényleg ez egy optimistább és reménytelibb lemez lett. Paul gyakorolta a legnagyobb hatást ezekre a dalokra. Ő volt a leglelkesebb közülünk, és gyorsabb számokat akart az albumra tenni. De azért vannak rajta szomorúbb pillanatok is, ilyen például az Under The Ice és az I’ll Fall Apart, szóval azért nem teljes mértékben vidám lemezről beszélhetünk. Persze azért összességében pozitív a hangvétel, de ha meghallgatod például a To The Grave-et, az is egy eléggé sötét dal – a súlyos titkokról szól, amiket az ember magával visz a sírba. Ami a lemezcímet illeti, azzal egy darabig nem jutottunk dűlőre, eredetileg Under The Ice-nak akartuk hívni, de az nem teljesen passzolt az összhangulathoz. Végignéztük mindegyik szám szövegét, és aztán ráleltünk egy sorra a Release Me Now című dalban. A Head Up High arra utal, hogy büszke vagy, és emelt fővel vállalod azt, amit véghezviszel.
PR: Valamelyik Godfrey fivér nyilatkozta azt, hogy ennek az albumnak a legmagasabb a bpm átlaga. Az volt a célotok, hogy most megtáncoltassátok az embereket?
SE: Valóban már akkor szóba jött a dalok tempója, amikor még el sem kezdtük a lemezt, vagyis még a Blood Like Lemonade turnéján. Franciaországban voltunk, közel Rosshoz, aki nem szokott velünk turnézni, de akkor meglátogatott minket, és szóba jött az új album. Ő azt szerette volna, hogy egy pörgősebb lemez legyen, és mi egyetértettünk vele. Ahogy abban is, hogy nem akarunk egy új Rome Wasn’t Built In A Day-t csinálni, de mindenképp azt szerettük volna, hogy egy kicsit megmozgassuk az embereket. Elkezdtünk klasszikus 4/4-es tánczenét írni, és a végeredmény egy táncos album lett.
PR: Ezenkívül igazi duett-albumról beszélhetünk, hiszen több vendéget hívtatok meg rá, mint valaha.
SE: Igen, haha! Valójában három olyan dal szerepel rajta, amit klasszikus duettnek nevezhetünk: ilyen az I’ll Fall Apart, a Finally Found You és a Call It Love, bár én az utóbbiban igazából csak vokálozok. Ezeket James Petrallival írtuk, aztán ott volt még Charlie Tuna, aki a Face Of Dangerben rappel egyet, amúgy ez lesz a következő kislemezünk. Atishoo is szerepel az egyik számban, és ne feledkezzünk meg a Rizzle Kicksről és Nature Boyról, bár ezek nem klasszikus értelemben vett duettek.
PR: James Petrallinál maradva – érdekes, hogy felbukkan a lemezeteken, hiszen az ő zenekara, a White Denim, teljesen más zenében utazik.
SE: Igen, nagyon más az ő zenéjük. Úgy jött létre az együttműködés, hogy Ross, aki nagy White Denim rajongó, éppen Los Angelesben lakott, elment a koncertjükre, utána befurakodott a backstage-be, és rávette Jamest, hogy felvegyen velünk egy dalt. Szerintem illik ez a szám hozzá, fantasztikus hangja van, és szerintem azért is sikerült mindez olyan jól, mert amúgy ő teljesen más stílusban utazik. Minek olyanokkal együtt dolgozni, akik ugyanazt csinálják? Jobb olyanokat keresni, akik más stílust képviselnek.
PR: Egy kritikus a Face Of Dangert Grace Joneshoz hasonlította, mi erről a véleményed
SE: Tényleg? Na, ez elképesztő! Óriási bóknak tartom ezt. Ugyanannál a menedzsmentnél vagyunk, mint ő, így egy párszor már találkoztam is vele, és fantasztikus embernek tartom. Nagyon egyedi a hangja, a megjelenése, és Grace Jonesból csak egy van. Mint ahogy Elvis Presleyből és Jimi Hendrixből is csak egy volt. Igazából nem is értem, hogy miért hasonlítottak minket hozzá, de nagy megtiszteltetés, ha már vele egy mondatban említenek.
PR: A Finally Found Youban némi country beütést lehet felfedezni. Igaz, hogy nagy country rajongó vagy?
SE: Bizony, az vagyok! Édesanyám gyakran hallgatott egy lemezt, az volt a címe, hogy Friends, egy tévéreklámban hallott róla. Ennek már jó harminc éve, de még mindig megvan neki, és én is beszereztem vinylen. Duplalemez, olyan dalokkal, mint a Ruby Don’t Take Your Love To Town, de rajta van még a By The Time I Get To Phoenix, a Tallahatchie bridge, a Lay The Blanket On The Ground és az I Never Promised You A Rose Garden is. Csupa klasszikus! Nemrég elkezdtem letöltögetni ezeket a számokat az iTunesról, mert meg akartam hallgatni a gyerekkori kedvenceimet. Ráraktam őket az iPodomra, és sokszor meghallgattam őket, mielőtt felmentem a színpadra. A kétezres évek közepén, amikor elkezdtem dolgozni az első szólólemezemen, három dalt írtam Daniel Lanoisval, köztük a Here Is What It Is-t, ami végül egyik albumomra se került fel, de eléggé countrys lett. Van benne lap steel gitár, és igazából egy duett, tele vokálharmóniákkal. Kár, hogy nem jelent meg, mert nagyszerűen sikerült, és el tudnám képzelni, hogy nekivágok egy olyan albumnak, aminek ez a vezérfonala. Talán majd sor kerül rá.
PR: A legutóbbi két Morcheeba lemez között is kiadtál szólóalbumot. A jövőre nézve is ez a terv, egy Morcheeba lemez után egy szólólemez?
SE: Igen! Persze minden az időbeosztáson múlik, és ha lehet, akkor lemezcég nélkül. Az első szólómunkám még egy nagy kiadónál jelent meg, és az nem volt valami élvezetes. A másodikat viszont már saját magam jelentettem meg, turnéztattam is, nálatok is felléptem vele 2009-ben. Valójában nem nagyon tudom, hogy mennyire volt sikeres, nem igazán figyelem a számadatokat, de az egyik szám, a Not Broken már kétmilliós nézettségnél tart, pedig nem is volt kislemez. A Blood Like Lemonade után felvettem még egy saját lemezt, a Back To Now-t, ami elektronikusabb, beat-központúbb lett. Azzal csak három koncertet adtam, és kész. Az emberek tudnak róla, de az egy különlegesebb dolog, mert kampány hiányában szinte csak véletlenül fedezik fel. Természetesen elsősorban a Morcheebára koncentrálok, a Skye projekt pedig amolyan mellékvágány. Ha a Morcheeba egy blockbuster, akkor a Skye lemezeket egy kis színdarabhoz hasonlítanám.
PR: Amikor egy jó évtizede a Sziget Fesztivál headlinerei voltatok, azt mondtad a közönségnek, hogy szeretnél egy jointot, és végül kaptál is. Emlékszel erre?
SE: Jaj, ne! Persze, hogy emlékszem! Aztán tovább is passzoltam Rossnak. Ilyesmi már nem fordul elő velem. Emlékszem, akkor kritizáltak is érte az interneten. Nem nagyon foglalkozom a kritikákkal, de akkor egy elég hosszú bejegyzés jelent meg valahol rólam, hogy milyen ízléstelen és felelőtlen vagyok, és valószínűleg igaza is volt annak, aki ezt írta. Anya vagyok, három gyerekkel, és mindig is turnéztam az anyaság mellett. A legkisebb gyerekem ötéves, de van már két tinédzser gyerekem is, akik tudnak ezekről a dolgokról, és én figyelmeztetem őket a veszélyekre. Végül is egy Morcheeba nevű zenekarban játszom, haha! (a ’cheeba’ angol szlengkifejezés a kannabiszra – Steve-O). De azért már vége azoknak az időknek.
PR: Szerinted mi az oka annak, hogy a Morcheeba ennyire népszerű Magyarországon?
SE: Igazából nem tudom. Mondtam is nemrég valakinek, hogy nagyon jó lehet az itteni promóterünk, jól végzi a munkáját. Valamiért nálatok mindig sokan néznek meg minket, akár fesztiválokon lépünk fel, akár klubokban. Amikor a szólókoncertemet adtam nálatok, akkor is nagyon jó volt a fogadtatás, és elég nagy helyen léptem fel, ahhoz képest, hogy az csak egy szólóshow volt. Remélem, nem okozunk csalódást a rajongóinknak, sőt, szinte biztos, hogy nem fogunk. Mondjuk, van, aki szerint nem játszunk elég sokat, de én mindig azt mondom, hogy a minőség a lényeg, nem a mennyiség.
Szöveg: Steve-O
