Az előrejelzések szerint viszontagságos időjárás ellenére is teltházas lett a Sziget második napja, miután a 45 ezer eladott bérlet mellett a 25 ezer napijegyet is elvitték. Legtöbben Macklemore & Ryan Lewis fellépésére voltak kíváncsiak, de hatalmas tömegeket vonzott a koraeste koncertező Bastille is. Én az említett két előadó mellett még Lily Allen show-jára látogattam el a tegnapi nap folyamán, és nem döntöttem rosszul: három különleges egyéniséget ismertem meg a három koncerten, akik a sztárság ellenére is kiválóan tudtak közvetlen kapcsolatot kialakítani rajongóikkal.

Az eső épphogy elállt, amint leszálltam a HÉV-ről a Bastille nagyszínpados fellépésére sietve, a korábban lezúduló csapadék azonban már teljesen eláztatott mindent a Szigeten: hatalmas sártenger fogadta azt a huszonötezer embert is, aki csak erre a napra látogatott ki a fesztiválra.

A masszív magyar rajongótáborral rendelkező Bastille kezdetben az énekes Dan Smith szóló projektjeként indult, végül 2010-ben alakultak át a mai négytagú formációvá. Ezen pedig nem is tudunk meglepődni, ha látjuk, hogy ez a bizonyos Dan Smith mennyire a hátán viszi zenekarát. A tegnapi show is őrá épült, a születésnapját a párizsi Bastille lerombolásának évfordulóján ünneplő énekes az egész színpadot és a kifutót is bejárta, lemerészkedett a biztonsági sávba, sőt felmászott a technikusi pult tetejére is egy szám erejéig. Halkan jegyzem meg, hogy eközben a mászkálás közben végig kifogástalanul tisztán énekelt és néha még egy-egy poént is elszórt. Ha valaki őszintén, szabadon beszél a közönségéhez – vagy csak azért szólal meg, mert azt a helyzet megkívánja – sokkal jobban tud rájuk hatni mintha csak fel-alá rohangálna a színpadon. Ezt a hatalmas felfedezést egyébként még a Bastille fellépése során tettem meg, de az utánuk következő két nagyszínpados világsztár koncertjén is megfogalmazódtak bennem ugyanezen gondolatok. A Bastille egyébként nem egy gitárbanda, össz-vissz négy gitárt hoztak magukkal tegnap is, mégis rengeteg embert meg tudnak mozgatni dallamosnál dallamosabb indie-pop dalaikkal. A tegnapi 17-számos koncerten ott voltak a legnagyobb slágerek, így a Pompeii, a Flaws és Things We Lost In The Fire is, de élőben hallhattuk a The XX Angels valamint a TLC No Scrubs című dalából készített mash-upot is (No Angels). Mindeközben nemcsak az énekes Dan, hanem zenekarának többi tagja is elmozdult beágyazott helyéről, az Overjoyed című dalnál például egészen a színpad legszélén egy helyre tömörülve játszottak, az Imagine Dragons fellépésén is jól bevált "látvány-dobokkal" pedig a kifutó legvégére is kimerészkedtek. Lassabb, melankolikusabb dalokat aligha hallottunk a bő egyórás koncert során, ha pedig hallottunk, főhősünk előre bocsánatot kért, hogy sajnos most egy lehangoló dal következik. A lehangoló dal (Oblivion) közben egyébként kisütött a nap, a közönség pedig elkezdte lerángatni magáról az eső elleni védőöltözékeket, majd a zenekar mindezt kihasználva felszólította őket, hogy az utolsóként elhangzó Pompeii alatt az esőkabátokkal hadonászva kezdjenek el ugrálni. Nem kellett kétszer mondani nekik.

A koncert végeztével a tömeg nem csökkent, csak gyarapodott, még Lily Allen fellépése előtt előrenyomultak Macklemore fanatikusai is a nagyszínpad előtti téren. A kétgyermekes anyukaként visszatérő angol énekesnő koncertjén a pódiumot vagy húsz, méteres nagyságú, világító cumisüveg tarkította, sőt öt táncos leányzó is igyekezett javítani a látványon (nem mintha erre szükség lett volna, a kihívó megjelenésű Lily-t látva). A koncert közepén az egyik dalnál ezt mondjuk nagyban korlátozta az az ötezer strandlabda, melyeket a szervezők biztosítottak nekünk az előző napi zászlósdi után. A pillanatok alatt sárban tocsogó gumilabdák egyenesen megtámadták a közönséget, néhány embert arcon is küldtek egy-egy csomaggal. Még maga Lily Allen is fejberúgott egy szerencsés rajongót az egyik dal közben, majd a szám végén bocsánatot kért tőle és kiengesztelésül backstage-belépőt ajánlott fel neki. A koncert egyébként zeneileg is maradandó élményt nyújtott, különösen izgalmas volt például hallani az eredetileg a Keane által rögzített Somewhere Only We Know-t, amely Lily feldolgozásában tavaly decemberben hetekig vezette az angol eladási listát, mint karácsonyi dal és az angolok kedvenc karácsonyi reklámjának zenéje. A tegnapi alkalommal, a dal közben az énekesnő nem egyszer elnevette magát a már bő tíz perce a strandlabdákkal harcoló publikumon, amin nem mondhatnám, hogy csodálkozni tudok. A Bastille-frontember után meggyőződhettünk róla, hogy az angol énekesnő is egy hatalmas figura, jó példa erre az a jelenet is, amikor fogta a kis koktélját, Blackberry okostelefonját, és tíz centis magas sarkújában lecsoszogott a kifutóra, hogy aztán leüljön annak legszélére és elkezdjen a Snapchaten fényképet küldeni a kiadójának. De persze a muzsika sem maradhatott el, sőt a koncert végén még ráadást is kaptunk: Lily átöltözve (vagyis inkább felöltözve) tért vissza, hogy elénekelje két nagy slágerét, a The Fear-t és a legvégén a varázslatos droppal megküldött Smile-t.

Az idei Szigeten tegnap jutottam el először egy nagyszínpados headline show-ra, méghozzá az amerikai Macklemore & Ryan Lewis formáció fellépésére, melyet becsléseim szerint egy jó ötvenezren biztosan végignéztek a fesztivál egyébként is teltházas napján. Előzetesen nem számítottam komolyabb zenekari alátámasztásra, de végül mégis kaptunk egy harsonást, egy trombitást, egy csellistát, egy magyar származású hegedűst, a háttérben, a Dj-pult előtt a hírhedt Ryan Lewis kevert-kavart, és természetesen eljött a Makótól Jeruzsálemig slágernek számító Thrift Shop-ban közreműködő Wanz is, hogy megmondja nekünk a tutit, hogy "ez kib*szottul király". Az imént említett dalt egyébként szinte azonnal, harmadikként lezavarták a hatalmas lendülettel kezdődő koncerten, majd egy kicsit elégedetlenkednie kellett a felhergelt publikumnak, ugyanis Macklemore elkezdett beszélni. És nem is csak beszélt, sztorikat mesélt, szinte minden egyes dalt megszakítva, ami engem egyébként egyáltalán nem zavart, mert – ahogy azt már említettem az előző fellépőknél – ezáltal ő is intenzívebben tudott hatni a közönségére. Egészen pontosan tudta, hogyan kell hatni a közönségére.

Megosztotta velük például, hogy az augusztusi európai turné után elkezdenek majd dolgozni a 2011-es The Heist névre keresztelt debütáló nagylemezük folytatásán, amire a publikum természetesen óriási morajjal fejezte ki elégedettségét. Másik ügyes húzás volt a részéről a következő kis monológ: „...Amikor hazaérek egy turnéról, szeretek a családommal lenni. Ilyenkor közösen megvacsorázunk és az édesapám mindig megkérdezi, hogy melyik koncerten volt a legőrültebb a közönség a turné során. ...". Kell ennél több? Ráharapott a kutya közönség a csontra, és azonnal azt kezdte skandálni, hogy „Budapest”! És persze egy ilyen szintű adrenalinszint-pumpálás után nem is következhetett más dal, mint a nagysikerű Can't Hold Us, melyet kétszer is hallhattunk az este során. Macklemore tehát beszél, sokat beszél, másfél óra alatt csak 14 dalig jutnak el, az a 14 pedig valójában 13, de ugyanakkor mindenképpen meggyőző marad, és a szavainak olyan ereje van, hogy csak úgy csámcsognak rajta a csillogó szemű rajongók. Az utolsó fél órában egyébként össz-vissz két dalt hallhattunk, mivel Macklemore bácsi bemutatta az egész kompániát, elénekeltünk egy boldog születésnapot az egyik háttértáncosnak, majd a magyar származású hegedűs random beugrott egy body-surfre a közönségbe. A kifutón végigrohanva. Lendületből. Háttal. Show-elemekből tehát nem volt hiány, így a közönség elégedetten hagyhatta el a sártengeren át a nagyszínpad előtti teret.

Az A38 sátorban 23:30-kor kezdődő Stromae-koncert (ahogy azt előre megjósolták) teltházas lett, így én sem jutottam be rá, csalódottságomban pedig inkább elraktam magam holnapra. Azaz, inkább, mára. 

Korcsog Andor

Kommentálnád? Itt lehet!