A sártenger már majdnem megszilárdult, a tegnapi napra kilátogató Korn-fanatikusok zöme hazafelé vette az irányt, kezdődhetett az idei Sziget hétvégi programsorozata, ismét jobbnál jobb fellépőkkel. Eljött természetesen a Prodigy (nélkülük nem is tartják meg a fesztivált), de felléptek tehetséges feltörekvő előadók is, mint például a Wild Beasts, Jagwar Ma vagy a teltházas A38 sátorban koncertező Crystal Fighters. A magyar szigetelők az esti Prodigy-show mellett még a londoni Bombay Bicycle Club délutáni fellépésén voltak jelen nagyobb számmal az egyébként elég laza szombati koncertkínálatból.
Én is hasonlóképp cselekedtem: délután fél négyre kimentem a fesztiválra, hogy élőben láthassam az indie rock banda első magyar színrelépését. A négykor kezdődő koncert dalainak alapját természetesen az idén megjelent nagylemez, a So Long, See You Tomorrow felvételei adták, de megszólaltak korábbi szerzemények is, mint például a Shuffle, vagy a feszes tempójú What If. A zenekar - felállását tekintve - sem volt olyan megszokott, a négy állandó tagon kívül velük jött két "pultos", akik a színpad hátterében szürke egyen-pólóban ügyeltek mindenre. Kettejük közül a hölgy tag előre is jött néhány alkalommal, hogy duett partnerként vagy épp vokalistaként közreműködjön, a Lights Out, Words Gone, a Home By Now és a Luna című dalokban hallhattuk legtöbbet a hangját. Az új nagylemez másik slágere alatt (Feel) előkerültek itt is a "látványdobok", igaz szerencsére csak két versszak erejéig, utána a gitárokért felelős bandatagok saját hangszereiken követték inkább a háttérben bejátszott fúvós dallamíveket. Ami a hangulatot illeti, az nem fokozódott külön megemlítésre méltóan az egyórás koncert során, igaz az utolsó két dalban (Always Like This, Carry Me) mintha beindulni látszott volna valami, csakhogy addigra ötöt ütött az óra, és a zenekarnak távoznia kellett.
A biciklisklub fellépése után a világfaluban találtam magam, ahol csatlakoztam a domboldalon fetrengő fiatalokhoz, akik épp a világzenei nagyszínpadon fellépő osztrák együttes, a Gasmac Gilmore koncertjét követték figyelemmel. Na jó, nem, igazából nem követték figyelemmel, azt csak a színpad előtt ugráló százfős német-ajkú társaság tette, akik még egy ráadás dalra is visszatapsolták a balkáni motívumokkal tarkított metálzenét játszó együttest. Hat óra után kicsivel véget ért a tánc, én pedig a nagyszínpad felé vettem az irányt, hogy bekapcsolódjak a Punnany Massif koncertjébe. A magyar fiatalok körében talán legnépszerűbbnek nevezhető, elmondásuk szerint hungaro trip-popban utazó banda most nem tudott akkorát robbantani mint a száz százalékban hazai közönség előtt, történt ugyanis, hogy a hatalmas embertömeg a hét legizgalmasabb közösségi eseményére, a Color Partyra várakozott. Aki nem tudná, ez annyit jelent nagyjából, hogy a party szervezői szétosztanak különböző színű, porral teli tasakokat, hogy aztán a tömeg annak tartalmát a magasba röpítve kiürítse.
Egy ilyen esemény körülbelül egy percig tart, ennyi időt tud igénybe venni ugyanis, amíg mindenki kiszórja a színes port a kezéből és az belepi a szerencsétleneket. Ezalatt az egy perc alatt egyébként lehetetlen bármit is csinálni, ha kinyitod a szemed belemegy a por, ha levegőt veszel az orrodon belemegy a por, ha a szádon próbálkozol levegőt venni szintén belemegy a por. Én ezeket az akadályokat még le tudtam győzni, szabad kezem azonban már nem volt, amivel a fülemet befoghattam volna, így az tele is ment anyaggal.
Miután mindenkinek része lehetett ebben a színes élményben, a nagyszínpadon a Madness tartotta ott a közönséget. Megvártam az első slágert (I Chase The Devil), majd továbbhaladtam az A38 sátor irányába. Ott sajnálattal vettem tudomásul, hogy lemaradtam a Jagwar Ma szettjéről, annyi tudott csupán vigasztalni, hogy utánuk a szintén izgalmas Wild Beasts koncertezett.
Az angol art-rock banda legújabb albumának anyagával, a szintipop irányába kacsingató, Present Tense névre keresztelt koronggal tért vissza két év után a Szigetre. Ennek egyik ismert dalával, a Meccával nyitották koncertjüket, amire kezdett megtelni a Prodigy nagyszínpados fellépése miatt kiürült tánctér. A hangosítás a legtöbb sátras koncerthez hasonlóan most is katasztrofális volt, a dalszövegekből egy árva szót nem lehetett kivenni, a közbeszólások pedig egyszerűen kimaradtak, az együttes énekese, a jellegzetesen vékony, magas hangú Hayden Thorpe a dalok végeztével legtöbbször el is fordult a mikrofontól, nemhogy beleszólt volna abba.
Tizenegy óra után, a Wild Beasts szettjének végeztével a Prodigy is befejezte az idei Szigetes koncertjét, így a nagyszínpadtól hatalmas tömeg indult meg az A38 sátor irányába, ahol hamarosan az angol, alternatív tánczenében otthonosan mozgó Crystal Fighters koncertje kezdődött. A tollakkal tarkított szerelésben színpadra lépő együttes hatalmas hangulatot csinált a zárt térben, bár zeneileg koránt sem nyújtottak annyit, mint az előttük fellépő együttes. Igaz, a számok között volt, hogy megszólaltak, a gitáros bandatag például külön felhívta a figyelmet arra az elképesztő tényre, hogy együtt vagyunk egy helyen, és hogy ez a valóság, de volt alkalom, hogy az egész együttes lelépett, hogy a dobos teljesen random szólózhasson egyet a színpadon. A felturbózott basszushangzással megküldött tempósabb szerzemények mellett a lassabb, együtt éneklős dalokat (Bridge Of Bones) is örömmel fogadta a publikum, olyannyira, hogy még két ráadást is kiérdemelték maguknak.
Korcsog Andor
