Nekem a nulladik volt az első. Igen, valóban így történt, miután tegnap jutottam ki először az idei Szigetre. A line-upot látva nehéz lenne elképzelni, hogy ne kapjunk el mindennap legalább egy olyan koncertet, amire azt mondhatnánk, "megérte kinézni" - nos, a tegnapi napon biztosan megérte.
A gondos ember általában előre ki is nézi, hogy egy adott napon milyen koncertekre szeretne eljutni, de aztán végül örül, ha ezeknek a fele összejön. Ez történt velem is, hiszen fél hét után értem csak ki a fesztiválra, és addigra tényleg lement legalább három olyan koncert, amit szívesen meghallgattam volna. Meg persze van ez így fordítva is, amikor az ember akaratlanul van jelen olyan előadók fellépésein, akiket hallgatni sem bír, nem hogy nézni. Így voltam én tegnap a húsz évvel ezelőtt alakuló, madridi Ska-P koncertjével, akik a nagyszínpad elé vonszolt kuka tetején táncoló holland fiatalokra tényleg tudtak hatni ska-punk zenéjükkel, de rám sajnos nem.
Tavaly már volt szerencsém első sorból élvezni a sátánista elemekkel is megtűzdelt show-t, idénre azonban tanultam a hibámból. Előző évben a skót Biffy Clyro, majd most az idei fesztivál egyik húzóneve, a Queens Of The Stone Age játszott a spanyol banda után, de tegnap este csak az utolsó néhány dal erejéig voltam jelen a nagyszínpados zendülésen.
Ez pedig mondhatni kifizetendő volt, mert így ott lehettem a bombasztikusra sikerült közös lufi-elengedésen és viszonylag közelről élvezhettem a tavalyi Volt Fesztiválon is fellépő Queens Of The Stone Age koncertjét. A Volton persze minden kicsit más volt, ott tulajdonképpen csak az igen szűknek mondható magyar rajongótábor énekelte végig mobiltelefonos videó-rögzítés mellett Josh Homme-ék szettjét, és aligha alakult ki olyan kontakt a banda és a közönségük között, mint tegnap este. Akkor ezért én még a zenekart hibáztattam, de mára már bizonyos, hogy a közönség volt a ludas. A mostani publikumot hergelni sem kellett, már a második dalnál (No One Knows) beindult az óriási pogó, de még később, a banda lötyögős, közösen éneklős slágere alatt (Make It Wit Chu) sem maradt abba a lökdösődés.
A show aztán kilenc óra környékén végét ért, hogy elkezdődhessen az átállás az idei kilencedik nagyszínpados koncertre, a kanadai Deadmau5 opening party-jára, így én el is hagytam a helyszínt, valami izgalmasabb után nézve.
A Petőfi Rádió - Volt Fesztivál színpadon leltem meg a helyemet végül, ahol épp a 30y bazsevált. Ez volt az a hely, amit mindazoknak bátran merek ajánlani, akik esetleg megelégelik azt a faramuci helyzetet, hogy egy magyar fesztiválon nem találkoznak magyar fesztiválozókkal. Itt ugyanis összegyűlt a pécsi alter-banda párszáz fős szigetelő rajongótábora, hogy aztán torkaszakadtából énekelje együtt az Ahogy elképzeltem-et majd összeakadjon a Bogozd ki-ra, és vörösborért kuncsorogjon Beck Zolitól, aminek decije odabent bizony nem kevesebb mint 800 forint.
Néhány dal után átbandukoltam a Jimmy Eat World két órával előrehozott sátras bulijára, ahová Jim Adkins és zenekarának igazi rajongói a műsorváltozás jogának kihasználása ellenére is odataláltak. A publikum összetétele így is izgalmas volt, körülbelül 10 százalékban voltak jelen a JEW-ultrák, a maradék 90 százalékot az opening party-ról elmenekülő hipszterek hozták. A zenekar egyébként a nap egyik legélvezetesebb koncertjét adta, amiről ők is hasonlóképp vélekedtek, hiszen külön fényképpel megspékelt Facebook-bejegyzésben is megemlítették első magyarországi fellépésüket és annak tökéletes közönségét.
Adkinsék levonulásával, 11 óra körül kiürült a sátor, én pedig, a nagy fesztiválozó, egy estényi szigetelés után fáradtan estem be a sátramba.
Korcsog Andor
