Első alkalommal lépett fel Magyarországon a Foals, az elmúlt évek egyik legnépszerűbb brit gitárzenekara. A görög származású frontemberrel, Yannis Philippakisszal a koncertet követően beszélgettünk a foci vb-ről, a Red Hot Chili Peppersről, a Rolling Stonesról és hangszerekként használt csontokról.
Petőfi Rádió: Amikor az előbb néztem a koncerteteket, egy Red Hot Chili Peppers turnépólót viselő srác állt előttem a tömegben. Az I’m With You turnépóló volt rajta – ez volt az a turné, amikor ti voltatok a RHCP előzenekara, a bécsi koncerten én is ott voltam. Milyen emlékeid vannak azokról a bulikról?
Yannis Philippakis: Az igazat megvallva, nem az a turné volt a karrierem csúcspontja. A bécsi koncert rendben volt, meg néhány dél-amerikai buli is, de őszintén szólva én jobban szeretem a saját koncertjeinket, és kevésbé vagyok oda azért, ha mások előzenekaraként kell fellépnünk. A Red Hot Chilis srácok nagyon jó arcok voltak, és kedves volt tőlük, hogy minket vittek a turnéjukra, de mi nem érezzük magunkat otthon az ő hatalmas arénáikban. Én legalábbis még semmiképp nem álltam akkor készen az ilyesmire. De összességében rendben volt a dolog, és nem bánom, hogy megtörtént. Semmiképp nem törölném ki a múltamból, de nem az volt az életem csúcspontja.
PR: A második albumotokat, a Total Life Forevert úgy írtad le, hogy „olyan, mint egy haldokló sas álma.” Ha szintén pár szóval kéne jellemezned a legutóbbi lemezeteket, a Holy Fire-t, mit mondanál róla?
YP: Nem nagyon tennék ilyesmit, mert akkoriban a Total Life Foreverről azt nem igazán gondoltam komolyan, ugyanis épp be voltam szívva. Most meg már hat éve kísért ez a hülyeség. Nem követek már el olyan hibát, hogy pár szóval összefoglalok egy albumot. Viszont mindenképp azt gondolom a Holy Fire-ről, hogy változatos, sokszínű, és nem ugyanaz a hangulat megy rajta végig. Ha meghallgatod, az olyan, mint egy utazás. Kicsit izzadós, szagos lemeznek nevezném.
PR: Mik voltak azok a lemezek, amiknek a hatására úgy döntöttetek, hogy Alan Mouldert és Floodot kéritek fel a Holy Fire producereinek?
YP: Felnőtté válásom egyik legfontosabb lemeze a Downward Spiral volt a Nine Inch Nailstől, és ugyanilyen nagy kedvencem a Smashing Pumpkins Mellon Collie And The Infinite Sadness című albuma. Alan és Flood egyaránt társproducer volt ezeken a lemezeken. Amúgy nagyon szeretem azokat az albumokat is, amiket a Depeche Mode-nak csináltak, meg a With Or Without You című U2 számot, amin Flood dolgozott. Ők ketten a brit alternatív zene érett korú helytartói, és már nagyon vártam, hogy két olyan emberrel dolgozhassak, akik ennyire tisztességes és hiteles zenét csinálnak. Bennük az is a jó, hogy nem riadnak vissza a fura és a kísérletezős dolgoktól, nagyobb közönséget szólítanak meg. Én soha nem akartam, hogy a Foals egy kultuszzenekar vagy egy szimpla tánczenekar legyen. Azt szerettem volna, hogy univerzális jelleggel tudjunk szólni a közönséghez, úgy, hogy közben semmilyen kompromisszumot ne kössünk. Bizonyos együttesek, akikkel ők dolgoztak, szintén nem mentek bele soha semmilyen kompromisszumba. A Downward Spiral egy nagyon furcsa, nagyon sötét lemez, de mégis megérintett több millió embert, pedig hallatszik rajta, hogy semmilyen kompromisszumba nem mentek bele a készítői. Ezzel én is így vagyok; nem akartam egy szimpla poplemezt készíteni, szóval ezért volt Alan és a Flood a megfelelő választás.
PR: Igaz, hogy valódi csontokat használtatok ütőhangszerekként?
YP: Igen. Több londoni hentestől gyűjtöttünk be csontokat. Volt egy srác, aki gyakorlaton volt nálunk a stúdióban, diákmunkán, és amellett, hogy teát főzött nekünk, ő hozta a csontokat a hentesektől. És aztán jött ez a meglehetősen hosszadalmas procedúra, melynek során lefőztük a húst a csontokról. Bizonyos marhacsontok akkorák voltak, hogy különlegesen nagy fazekakat kellett beszereznünk, mert csak abban fértek el. Szóval lefőztük róluk a húst, and és ez a srác meg lehántotta a csontról még az inakat és porcokat is. Kiraktuk őket a tetőre megszáradni, és miután végül elkezdtük felhasználni őket a felvételekhez, kicsit már túlnyúzottak voltak. Szóval elég nagy erőfeszítéseket tettünk azért, hogy zenélésre alkalmassá tegyük ezeket a csontokat, de végül nem szóltak olyan jól. Azért örülök, hogy végigcsináltuk. Olyan rituális, misztikus jellege volt a dolognak.
PR: Írtam egy kritikát a Holy Fire-ről, amiben megemlítettem, hogy az Inhaler című számotok a Some Girls környéki Rolling Stones-t idézi. Mi erről a véleményed?
YP: Végül is rendben van, bár nem nagyon ismerem a Stonesnak azt a korszakát. Az én ismeretem a régi brit rock and rollról egy kissé hiányos. Nem igazán a Stoneson meg a Led Zeppelinen nőttem fel, de tetszik az összehasonlítás. A Stones egy szexi zenekar, kicsit olyan jampecosak. És az Inhalerrel is ez volt a szándék, hogy kicsit úgymond mocskosabban szóljon.
PR: Zavart, hogy a Holy Fire végül a Nyomorultak című film soundtrackje miatt nem lett első a brit lemezlistán?
YP: Nem, nem igazán. Persze jó lett volna elsőnek lenni, már csak azért is, mert nagyon kicsi különbséggel maradtunk le. De nem szabad ennek túl nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen már lényegében az is egy őrületes dolog, ha te vagy a második. Amikor mi annak idején elkezdtünk játszani, kopaszra volt borotválva a fejünk, házibulikban léptünk fel, és alig volt közönségünk. Mi nem olyanok vagyunk, mint a tipikus Los Angeles-i együttes, amelyik tele van hollywoodi kapcsolatokkal, és már az elejétől van stylistja meg ügynöke. Mi egy kis oxfordi zenekarként indultunk, csináld-magad jelleggel, és mindig is sokat szerettünk kísérletezni. Az, hogy nyolc évvel később még mindig együtt vagyunk, járjuk a világot, eljutunk többek között Magyarországra, és a lemezünk magasra jut a listán, még mindig szinte felfoghatatlan. Elégedett vagyok azzal, amit eddig elértem, és csak saját magammal riválizálok. Az, hogy ennyi év alatt ennyi mindent elértünk, több is, mint amire számítottam. Akár holnap visszavonulhatnék egy görög szigetre, articsókát termeszteni, kecskét tenyészteni, családot alapítani, és nem is nagyon gondolnék a zenekarra, arra meg főleg nem, hogy elsők vagy másodikak lettünk a brit lemezlistán.
PR: Mi volt az eddigi legnagyobb Spinal Tap pillanatotok?
YP: Pontosan meg tudom mondani, melyik volt a legnagyobb. Volt egy koncertünk Amszterdamban, egy hatalmas helyen, és velünk is az történt, mint a Spinal Tappel, vagyis hogy eltévedtünk a színpad felé vezető úton. Ugye ők belesétálnak egy katonai felvonulásba, mi meg egy nagyon fura helyen kötöttünk ki, ahol holland tehenészlányok körtáncoltak. Valami tulipánfesztivál lehetett. Nagyon durván eltévedtünk.
Steve-O
