Az idei Szigetre már úgy jutott el az elektronikus alapú gitárzenében utazó The Big Pink, hogy a zenekar egyik alapítója, Milo Cordell a tavasz folyamán kiszállt. A másik alapember, Robbie Furze mesélt nekünk a szakítás okairól, és még sok minden másról is.
Petőfi Rádió: Milyen emlékeid vannak azokról az időkről, amikor még Alec Empire-rel zenéltél?
Robbie Furze: Ööö.... oké...! Hahaha! Imádom a csávót, és az volt az első alkalom az életemben, hogy úgymond egy produkció részese voltam. Sok mindent megértetett velem a zenével kapcsolatban. Sőt, valójában a zaj világába vezetett be, illetve hogy hogyan kell jó nagy zajt csinálni. Megismertetett a zaj zenei oldalával. Számomra ott kezdődött minden, és azóta zenélek szívesen. A Big Pink úgy indult, hogy hangokat és zörejeket alkottunk ilyen szerves jelleggel, és nem úgy, hogy struktúrák szerint dolgoztunk. Azt hiszem, örökké hálás leszek Alec-nek. Ami pedig az egészből a legemlékezetesebb, az az, hogy mellette kaptam tinnitust. Egyfolytában cseng a fülem azóta. Az egyik buliján, talán Hamburgban, a hangorkán olyan erős volt, hogy egy életre szóló élményt szereztem. Ott voltak a klubban vagy kétszázan, őrületesen nagy buli volt, iszonyatos szinten ment a hangerő, én meg túl közel álltam a hangfalhoz, és azóta cseng a fülem. Megtanultam élni vele, de egy csomó snap programom ilyen magas frekvenciára van állítva, különben nem hallom.
PR: A Wembley stadionban is jó nagy zaj lehetett, amikor a Muse előtt léptetek fel.
RF: Hát igen. Hangos volt, de nem az volt benne a lényeg, hanem a méretek. Nekem túl nagy egy olyan helyszín. Biztos hozzá lehet szokni a stadionokhoz, ha egy akkora zenekarban játszol, de én egy olyan show helyett szívesebben lépek fel tízszer egy 5000 férőhelyes klubban. Egy stadion túl nagy helyszín, márpedig én szeretem uralni a környezetet. Tető kell a fejem fölé, úgyhogy jobban szeretem a fesztiválokon is a sátrakat, mint a nyitott színpadokat. Nem szeretem a stadionkoncerteket, de persze a Muse előtt azért óriási élmény volt fellépni. Mégiscsak a Wembleyről van szó! Aztán még ugyanez megadatott a Stade de France-ban, ami szintén olyan volt, mint egy valóra vált álom. Lehet, hogy egyszer a Big Pink is egy ekkora zenekar lesz, de én sokkal jobban szeretek klubokban játszani.
PR: Feldolgoztátok a Lovesongot a Cure-tól egy tribute albumon. Miért pont azt a dalt választottátok tőlük?
RF: Az az egyik kedvenc számom tőlük, és lényegében ennyi volt az egész. Az egy egészen vidám dal, mi viszont egy kicsit melankolikusabbra akartuk változtatni. Szerintem a mi verziónk szomorúbbra sikeredett, és ilyen elkeseredett szenvedélyt sugároz. Azt akartuk, hogy ilyen legyen. Tök jó, hogy Robert Smith jóváhagyta, hogy ilyen legyen, és tetszett is neki. Ez nagyon sokat jelentett nekem. És aztán később valaki elénekelte nekem az esküvőmön.
PR: És te ahhoz mit szóltál, amikor Lykke Li feldolgozta a Velvetet, illetve Nicki Minaj hangmintázta a Dominos-t?
RF: Nagyon tetszett, amit Lykke csinált, ő fantasztikus. Találkoztam vele egy párszor, és úgy vélem, hogy az ő feldolgozása egy óriási megtiszteltetés. Képzeld el, hogy van egy művész, akit nagyra értékelsz, és ő feldolgozza az egyik számodat. Megható volt, de tényleg, és nagyon jól sikerült az ő verziója. Szeretnék vele dolgozni a jövőben, és majd meglátjuk, hogy esetleg szerepelhet-e a következő lemezünkön. A Nicki Minaj dolog is őrületes! Még mindig nem igazán értem, hogy hogyan történhetett az meg. Felhívtak a Cash Money Records-tól, hogy énekeljem fel megint a dalt, Nicki meg majd rárappel. Mondtuk, hogy oké, persze. Nem is találkoztunk vele, külön csináltuk, de szerintem jól sikerült. Talán nem lett olyan sikeres, mint az eredeti, de imádom. Nagyobb sláger is lehetett volna.
PR: Az első vagy a második albumotok sikerült szerinted jobban?
RF: Az első, egyértelműen. Az valójában egy szólóalbum, és gyönyörű. Imádom, és nagyon sokat jelent a számomra. A második lemez egy jó kis dalgyűjtemény, és azt akarom, hogy a harmadik megint egy szólóalbum legyen, személyes hangvétellel. Az elsőn például a Velvet, a Love In Vain vagy a Brief History Of Love nagyon sokat jelentenek számomra. Nekem akarom leszólni a második lemezt, mert az is fontos nekem, és nagyon sokat tanultam a munkafolyamat során. Viszont nagyon várom az új lemez elkészültét, és vissza akarom állítani a Big Pinket az önkifejezésem eszközévé. Meg akarom újra osztani a rajongókkal az üzenetemet.
PR: Amikor a Future This kijött, miért vontátok vissza a hip hop hatásra vonatkozó nyilatkozatotokat?
RF: Ezt valójában Milo mondta, sőt, ha jól emlékszem, úgy fogalmazott, hogy a Future This egy komplett hip hop lemez lesz. Nem is gondolta komolyan, de aztán mindenki ráugrott erre, és azt lehetett olvasni több helyen, hogy „a Big Pink hip hop lemezt csinál!” Aztán amikor kijött, persze egyértelmű volt, hogy ez nem egy hip hop album. Milo nem gondolta komolyan azt a nyilatkozatot. Persze a hip hop ott van a hatásaink között, és az ütemeink bizony eléggé hip hoposak. A Dominos-ban például tört ütemet hallasz. Egy csomót hangmintázunk mi is, akárcsak a hip hop előadók. Amikor felnőttem, nagyon szerettem a Wu-Tang Clant, a Jungle Brothers-t, az NWA-t, a Public Enemyt, meg egy csomó más előadót a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulójáról. És ez mind benne van a zenémben, de az is csak egy a sok behatás közül, nem az egyetlen. Mi egy gitárzenekar, egy rockegyüttes vagyunk elsősorban, van Metallica tetkóm is. Rockzenész vagyok, aki rockzenét játszik, elektronikus ütemekkel.
PR: A második albumon a 77 című szám elején hallható magas hang kicsit olyan, mint a Shake The Disease a Depeche Mode-tól...
RF: Hát igen, az lehet, bár erre még nem gondoltam. Imádom a 77-t, szerintem gyönyörű. Milo testvéréről szól, aki meghalt. Tényleg nagyon szép lett.
PR: Mit kell tudnunk Milo kilépéséről?
RF: Na ja, ki kellett volna adnunk egy normális közleményt erről. Imádom Milót, testvéremként tekintek rá, és nagyon hiányzik. Viszont ő nem zenész olyan értelemben, mint én. Én voltam a zenész az együttesben. Ő is nagyon szereti a zenét, viszont már nem nagyon akart ebben az egész cirkuszban részt venni, nem volt már kedve a turnézáshoz. Ahhoz, hogy turnézz, nagyon kell akarnod zenélni. A turnézás olyan, mint az Idétlen időkig. Mindig ugyanaz történik. Ha nem dobolsz, gitározol, billentyűzöl akkora lelkesedéssel minden este, akkor nem tudod csinálni. Megértem, ha valaki ebben nagyon elfárad és már nem akarja többet csinálni. Ő megelégelte ezt az egészet, és tiszteletben tartom a döntését, viszont én nem elégeltem meg. Tovább akarom vinni a zenekart, és most Dave McCracken a társam. Mi vagyunk a Big Pink, folytatjuk, és ez ilyen lesz a jövőben. Van egy háttérénekesnőnk is, Mary Charteris, úgyhogy megint olyan vagyunk, mint egy család, és a következő lemezünk lesz az eddigi legjobb. Készen állok egy újabb világkörüli turnéra.
PR: Mi volt az eddigi legnagyobb Spinal Tap pillanatotok?
RF: Hú, nem is tudom, hahaha...! Olyan sok Spinal Tap pillanat van... Többször is leestem a színpadról, aztán olyan is volt nem egyszer, hogy bevonultunk a jó kis hatásos intrónkra, megpengettem a gitárt, és egyáltalán nem szólt. Sokszor volt ilyen, hogy felfokoztuk a hangulatot, és aztán katasztrófába torkollott az egész. Persze mindegyik zenekar azon fáradozik, hogy ne olyan legyen, mint a Spinal Tap. Mi nem szoktunk azon mérgelődni, ha a hús nem fér bele a szendvicsbe.
Szöveg Steve-O
