Az utóbbi évek egyik legsikeresebb pop-rockzenekara, az Imagine Dragons ellátogatott az idei Szigetre, és a nyitónap egyik legemlékezetesebb koncertjét adta. A három Danielt is magában foglaló kvartettből Dan Reynolds frontember és Daniel Platzman dobos mesélt a Petőfi Rádiónak Grammy-szobrokról, az FBI-ról, a Transformersről és egy kissé elfeledett nyolcvanas évekbeli színészről.
Petőfi Rádió: A kezdetek során elég sok változás volt nálatok a line-upban. Ha nem lett volna ez a sok tagcsere, az Imagine Dragons most nem tartana ott, ahol?
Dan Reynolds: Ezzel a legtöbb együttes így van szerintem. Sokszor eltart egy ideig, amíg összejönnek azok az emberek, akik a legelkötelezettebbek az ügy iránt. A kezdeti évek mindig nehezek egy zenekar életében, mert még nem keresel pénzt, szegény vagy és egyfolytában csak utazol. Nálunk voltak egy páran, akik inkább családot alapítottak, és számukra nem volt túl vonzó a turnézó életmód. Szóval igen, változott a tagság az elején, viszont a mostani line-up már négy éve szilárdan együtt van.
Daniel Platzman: Kényelmesen megvagyunk most egymás mellett.
PR: Tavalyelőtt jelent meg a debütalbumotok, a Night Visions, és mind az USA-ban, mind Nagy-Britanniában második helyezést ért el. Bántátok, hogy lemaradtatok az első helyről, vagy egyáltalán nem foglalkoztok ilyesmivel?
DP: Haha! Ha jól emlékszem, Justin Timberlake volt előttünk az első a briteknél.
DR: Valahogy úgy volt, hogy hétfőtől szombatig mi álltunk az első helyen, de aztán vasárnap megelőzött minket. Vereséget szenvedtünk tőle.
DP: Ezt még megkeserüli! Kihívjuk bunyózni, haha!
DR: Dehogyis, átadunk majd neki egy serleget.
DP: Állítólag jó fej, és minket nem zavar az ilyesmi. Az igazat megvallva, mi arra számítottunk, hogy jó esetben eljutunk a huszadik helyig. Mi a második helyet is eléggé megünnepeltük.
DR: Már az is őrületes, hogy az ezüstéremig eljutottunk.
DP: És nem vagyunk mérgesek a vasárnapi lemezvásárlókra.
PR: Hol tartjátok a Grammy-díjatokat?
DP: Gondolom, mindenki máshol. Az enyém a zongorán áll, odahaza.
DR: Az enyém szintén otthon van, az íróasztalon. Az azért elég fura lenne, ha kiraknánk a ház elé. Aki arra járna, felhőkölne: „Odanézz, egy Grammy!” Túlságosan is felvágnánk, ha ott lenne, úgyhogy jobb helye van a szobában.
DP: Azt hiszem, Ben a sajátját egy vitrinben tartja.
DR: Nem rossz. Hát igen, a basszusgitárosunk szívesen állítja ki a díjainkat.
PR: A Grammy díjkiosztó Beatles-tribute-ján ti a Revolution című számot dolgoztátok fel. Miért pont azt a dalt választottátok?
DR: Ők kerestek meg minket, és javasoltak néhány dalt, amikből választhattunk. A Revolution pont az egyik kedvenc Beatles számunk volt, úgyhogy ez így tökéletesen alakult. Egy kicsit felpörgettük, és jó kis buli lett belőle, remekül éreztük magunkat.
PR: Dan, ha jól tudom, az Imagine Dragons megalakulásában fontos szerepet játszott, hogy a BYU nevű mormon egyetemen megismerkedtél a zenekar első szólógitárosával, Andrew Tolmannel.
DR: Igen, bár ő nem járt az egyetemre, csak ott lakott Utahban. Végül is én se jártam sokat oda, elég hamar kimaradtam. Nem is nagyon vettem fel komplett szakot. Akkoriban az volt a tervem, hogy majd bekerülök az FBI-hoz, úgyhogy ilyen FBI-os szemináriumokon vettem részt.
PR: Viszont részt vettél egy mormon misszión, Nebraskában. Volt ez bármilyen hatással a zenédre, a dalszövegeidre?
DR: A dalszövegeket az egész életed inspirálja, úgyhogy biztosan hatott rá, mint minden más. A zene, amit csinálsz, nem más, mint azoknak a zenéknek a reflexiója, amiket fiatalon hallgatsz. Ha ehhez hozzáadod mindazt, amit átélsz, akkor abból megszületik a saját művészeted.
PR: Hogy kerültetek fel az új Transformers film soundtrackjére?
DP: A mi szemszögünkből ez az egész úgy kezdődött, hogy épp észak-amerikai turnén voltunk, azt hiszem, épp Bostonban, és egyszer csak megszólalt a menedzserünk, hogy „ja, Michael Bay ma Skype-on fog hívni titeket.” Mi meg csak röhögtünk, hogy „de jó vicc.” Ő viszont mondta, hogy nem viccel. Ránk gondoltak, és maga Michael Bay keresett meg minket, amit a mai napig hihetetlennek találok. Egyből megtaláltuk vele a hangot, és úgy gondoltuk, hogy indokolt lenne részt vennünk az egészben.
DR: Láttuk a filmet, Japánban...
DP: Nem, Hong Kongban!
DR: Szenvedtünk a jetlagtől, nagyon fáradtak voltunk. Én azt gondoltam, amikor megnéztem, hogy aki rajongója a sorozatnak, annak ez a rész is tetszeni fog.
DP: Fura úgy nézni egy filmet, hogy te is részt vettél benne. Egyáltalán nem olyan, mint amikor bármilyen más filmet nézel. Nem tudom, milyen lehet nem részrehajlóan megnézni.
DR: Nagyon a zenére koncentráltunk. Teljesen más úgy nézni egy filmet, hogy egyfolytában a soundtrackre koncentrálsz. Minden kis zörejre odafigyelsz.
DP: Amikor mi felcsendültünk, mindig a többiekre néztem a teremben, de ők meg lehurrogtak, hogy „oké, igen, tudjuk!”
DR: Szerintem nagyon jók lettek a speciális effektusok, forradalmian jók.
PR: Mennyire nehezíti meg a hétköznapjaitokat, hogy három Daniel is van a zenekarban?
DR: Nagyon is. Sajnos Ben megtartotta a nevét, pedig akár ő is átnevezhette volna magát, ha már van mellette három Daniel. Ami Wayne-t illeti, őt senki nem szólítja Danielnek, mindenki csak Wayne-nek hívja. Azért vette fel a Wayne-t, mert megunta, hogy ennyi Daniel van nálunk.
DP: Márpedig ő Danként van elmentve a telefonomban.
DR: Danielnek anyakönyvezték, de mi Wayne-nek hívjuk, hogy kevesebb keveredés legyen. Így is még marad két Dan.
DP: Engem meg már szinte mindenki Platz-nek hív.
DR: Engem meg Dannek.
PR: Lou Diamond Phillips hogyan került a Radioactive videoklipjébe?
DR: Megtudtuk, hogy kedveli a zenénket, azt meg mondanom sem kell, hogy mi hatalmas Lou Diamond Phillips rajongók vagyunk. (ekkor Platz nekiáll énekelni a
DP: Nagyon vicces csávó, egyfolytában csak röhögtünk mellette.
PR: A Top Of The Worldnek miért lett ilyen kamu holdraszállásos videója?
DR: Ez a rendező haverunk ötlete volt. Leültünk vele egy asztalhoz, és végül közösen bontakoztattuk ki a témát. Szeretjük az összeesküvés-elméleteket, én különösen. Jópofa dolog elfilozofálni megkérdőjelezhető dolgokon. És hát végül is valóban járt ember a Holdon, Platz?
DP: Attól függ, kit kérdezel. Szerintem mostanra már biztos jártunk ott, de lehet, hogy 1969-ben még nem. Egy biztos: én nem voltam ott.
PR: Van még egy nagyon híres Las Vegas-i zenekar, a Killers, és a ti dalaitok közül a Hear Me kifejezetten emlékeztet rájuk.
DR: Hát igen, ugyanabból a városból származunk, és valóban létezik egy ilyen jellegzetes Las Vegas-i hangzás. Többnyire nem hasonlítanak minket egymáshoz, mert eléggé különböző zenét játszunk, de ha van olyan dalunk, amelyik a Killersre hasonlít, akkor az csak a Hear Me lehet.
PR: Hogy álltok a második albummal?
DR: Egész jól. Már megírtuk a dalokat, úgyhogy most ez a stúdióbeli pepecselés zajlik. Úgy vélem, a munkálatok egynegyedénél tartunk.
DP: Szerintem meg a felénél.
DR: Tényleg? Oké. Végül is az előkészületek már mind lezajlottak.
PR: Mi volt az eddigi legnagyobb Spinal Tap pillanatotok?
DP: Rengetegszer előfordult, hogy eltévedtünk a backstage-ben, egyszerűen nem találtuk meg a színpadra vezető utat. Volt, hogy nagyon sokáig barangoltunk ezekben a labirintusokban, és majdnem lekéstük a saját koncertünket. Remélhetőleg nálunk nem fordul elő, hogy spontán kigyullad a dobos, mert nálunk én játszom ezen a hangszeren. A doboshalálokat minimálisra vesszük.
Szöveg: Steve-O
