A Placebo visszatérő vendége a Sziget fesztiválnak, és mindig nagy sikerrel lép fel nálunk. A gyakori látogatás ellenére interjút eddig nem nagyon adtak, most viszont végre összejött a beszélgetés – a halmozottan nemzetközi trió részéről a langaléta svéd basszusgitáros, Stefan Olsdal válaszolt kérdéseinkre.
Petőfi Rádió: A Loud Like Love a második albumotok, amit Steve Forrest dobossal rögzítettetek. Mennyiben volt más a felvétele, mint a Battle For The Suné?
Stefan Olsdal: A Loud Like Love-ot Angliában vettük fel, míg a Battle For The Sun az eddigi egyetlen lemezünk, amit a tengerentúlon rögzítettünk. Konkrétan Kanadában, egy olyan producerrel, aki korábban szinte csak kemény zenekarokkal dolgozott. A Loud Like Love-val haza akartunk térni Angliába, úgyhogy ezúttal kényelmesebben éreztük magunkat a bőrünkben, és szerintem mostanra találtuk meg az igazi egységet a dobosunkkal. Egy olyan albumot akartunk csinálni, ami egy picit sebezhetőbb, és valamivel sokszínűbb, mint az előző lemez. A Loud Like Love bizonyos pillanataiban keményebb, mint a korábbi munkáink, ugyanakkor érzékenyebb, sebezhetőbb és csupaszabb anyag. Számomra ez olyan album, amit a Placebónak egyszerűen meg kellett csinálnia, és ezt a szándékot hallom vissza, ha lejátszom.
PR: A Battle For The Sun optimistább lemez, mint az azt megelőzőek, és a Loud Like Love-ot végighallgatva nekem úgy tűnik, hogy ez a tendencia folytatódik.
SO: Lehetséges... Szerintem bizonyos részei egészen poposak, ami pedig a szövegeket illeti... Nos, azokat Brian írja, és a szerelem témakörét járja körül gőzerővel. Ez már a címből is kiderül. Szerintem a szerelem különböző oldalait vizsgálgatja. Ott van az az euforikus érzés, amikor szerelmes leszel, szinte már fanatikus, megszállott jelleggel, és ebből ő eljut addig a pontig, amikor a kapcsolat szétesik. Sok szinten foglalkoznak a szövegek a szerelemmel, vannak rajta pozitív megközelítések, ugyanakkor, a Placebótól megszokott módon vizsgálgatjuk az emberi lélek sötétebb bugyrait is.
PR: A Too Many Friends az internet és a közösségi médiákkal kapcsolatos megszállottságról szól. Volt már olyan pillanat a te életedben, amikor úgy érezted, hogy túlságosan rá vagy kattanva ezekre a dolgokra?
SO: Én nem veszek részt a közösségi médiában. Rájöttem, hogy korlátoznom kell az internetes tevékenykedésemet és a technikai eszközök használatát. Mindig oda jutok, hogy szívesebben olvasok el egy könyvet, csak hogy elvonuljak mindattól az információözöntől, amit az internet ránk zúdít. Akár tizenöt weboldalt is nyitva tarthatsz egyszerre, de ennek az lesz a következménye, hogy szinte megszűnik a figyelemtartamod. Az emberek egy csomó olyan vackot képesek megnézni a neten, amik nem is érdeklik őket. Ez igazából egy önfegyelmi kérdés, mert nagyon könnyen rá lehet kattani ezekre a dolgokra. Több olyan embert is ismerek, akik túlzásba vitték a közösségi média használatát. Viszont sokan közülük megszüntetették a Facebook oldalukat, mert rájöttek, hogy még hajnali ötkor is azt nézték, hogy mondjuk mit vacsorázott egy olyan ember, akit nem is igazán ismernek.
PR: A címadó szám a Loud Like Love-on szerintem az egyik legjobb dal, amit a Placebo valaha készített. Neked melyek a személyes kedvenceid, mely dalokat játszod a legszívesebben?
SO: Az én kedvenceim nem feltétlenül a legnépszerűbb számaink. Nem igazán könnyű összerakni egy olyan szettlistát, amivel mi is elégedettek vagyunk, és ami a nézők igényeit is kielégíti. Nekem a lassabb, sötétebb dolgaink jönnek be, mint például az In The Cold Light Of Morning vagy a Crawl. Én ezeket a dalainkat szeretem a leginkább. A Loud Like Love is egy jó szám, és mivel most épp fesztiválozunk, ezért ott az ilyen pörgősebb dalok mennek jobban. Ilyenkor olyanok is megnéznek minket, akik nem feltétlenül a rajongóink. Ott vannak azok az emberek, akik még nem tértek meg, haha!
PR: A Pure Morning talán a leghíresebb számatok, viszont vagy tíz éve nem játsszátok. Ennek mi az oka?
SO: Én a kiadót hibáztatom azért a dalért, a Pure Morningot ugyanis soha nem akartuk nagylemezen megjelentetni. Tartottunk egy b-oldalas stúdiósessiont, a 90-es években ugyanis akkor juthattál magasabbra a kislemezlistán, ha volt vagy tíz b-oldalas számod. A Pure Morningot így vettük fel, és mi soha nem tartottuk többre b-oldalas dalnál. A lemezcég viszont azt mondta, hogy „álljon meg a menet, ez túl jó b-oldalnak.” Mi meg csak néztünk, hogy tényleg? És aztán elfogadtuk a kérésüket. A lényeg, hogy soha nem állt közel a szívünkhöz, és már végképp nem ugyanazok az emberek vagyunk, akik azt a dalt írták. Ahogy említettem, azért úgy próbáljuk összerakni a szettlistát, hogy mi is jól érezzük magunkat, és azokat a számainkat játsszuk, amikkel együtt tudunk élni.
PR: Bret Easton Ellis-szel hogyan jött létre a közös munka?
SO: Ez Saman Kesh ötlete volt, aki a Too Many Friends klipjét rendezte. Ő úgy vélte, hogy a közösségi média és a modern élet témája nagyon jól passzol Brethez. Bret nagyon lelkesen használja a közösségi médiát, és sokakat megbotránkoztat a posztjaival. Nem rejti véka alá a véleményét. Több könyvét is olvastam, nagy rajongója vagyok a munkáinak, és örülünk, hogy elvállalta a felkérést.
PR: Mi volt a Placebo eddigi legnagyobb Spinal Tap pillanata?
SO: Hol is kezdjem, haha! Az ilyesmi az összes zenekarral előfordul. Ami nálam kiemelkedik, a legcikibb, az az, ha elesek a színpadon. Akárcsak a filmben, velem is előfordult, hogy játszanom kellett a dalt, miközben a technikusom hátulról felsegített. Néha fájdalmas nézni a Spinal Tapet, ugyanakkor az egy gyönyörű bromance-sztori.
Szöveg: Steve-O
