Az utóbbi évek talán legsikeresebb finn zenekara, a Sunrise Avenue is fellépett az idei VOLT Fesztiválon. A koncertet megelőzően beszélgettünk a rendkívül jó hangulatban lévő frontemberrel, Samu Haberrel a többi közt Hollywoodról, jéghokiról, a Voice nevű tehetségkutatóról és David Hasselhoffról.
Petőfi Rádió: Igaz, hogy a kezdetek során több kiadó azért mondott nektek nemet, mert nem fekete ruhát és darkos sminket viseltetek?
Samu Haber: Nem az volt az egyetlen ok, de egy jó párszor visszautasítottak minket, az biztos. Összesen 102-szer mentem el a lemezcégekhez, a Warnernél például hétszer kopogtattam Helsinkiben, szóval nem mindig különböző kiadóknál kilincseltem. Több mint 100 alkalom telt el, mire úgy igazából szóba álltak velünk. De ezt ma már nem is bánom, mert az elején még kicsit felkészületlenek voltunk zeneileg, és a sok visszautasítás arra ösztönzött minket, hogy még nagyobb kihívások elé állítsuk magunkat. Segített eldönteni, hogy valóban ezt akarjuk-e csinálni. Mostanság már örömmel gondolok vissza a kezdeti csatákra.
PR: Ha jól tudom, több kislemezt adtatok el, mint albumot.
SH: Elképzelhető. Nem nagyon követem a listákat meg az eladásokat. Manapság, 2014-ben egyre rosszabb a helyzet a lemezpiacot tekintve, sokkal inkább arra megy ki minden, hogy mennyire tudod felhívni magadra a figyelmet egy kislemezzel. És az olyan kislemezek nélkül, mint a Fairytale Gone Bad vagy a Hollywood Hills, most nem ülnék itt és nem beszélgetnék veled. Szerintem az a jó kombináció, ha megtöröd a jeget egy dallal, aztán elmész turnézni, és ráveszed az embereket arra, hogy megvegyék az albumodat. Ha zenész vagy, és túl sokat kezdesz el az ilyen dolgokon agyalni, akkor teljesen kiesel a fókuszból. Ez olyan, mint a csávók, akik a Hungaroringen száguldoznak, a Forma 1-es pilóták. Ha ők is túl sokat filóznának mondjuk a Mercedes csapat anyagi helyzetén, kisüvítenének a pályáról. Jobb, ha arra koncentrálunk, amit szeretünk.
PR: Egy időben Spanyolországban éltél. Ennek köszönhető, hogy a Fairytale Gone Bad videóját Barcelonában vettétek fel?
SH: Nem. Az eredeti terv az volt, hogy Los Angelesben forgatjuk le, de végül több okból kifolyólag nem így alakult. Barcelona egy olyan hely, ami... Mi is van abban a videóban? A városban vagyunk. Nem, az a Forever Yours klipje, amit Dél-Spanyolországban csináltunk, egy sivatagos helyen. Valami ilyen nagyon nemzetközi dolgot akartunk, és jó is lett. Jobb volt Barcelonában leforgatni, mint L.A.-ben, mert az összes rockzenekar videója L.A.-ben játszódik. Viszont Barcelonában nagyon kevés. Nagy rajongója vagyok Spanyolországnak, még ha Barcelona valójában Katalóniában van, márpedig a katalánok nem vallják spanyoloknak magukat.
PR: És ha már a Hollywood Hills és L.A. is szóba jött: jártál valaha a hollywoodi hegyekben?
SH: Többször is. 2010-ben jártam először arra, és a Hollywood Hills című dalunkat ott és akkor írtam. Tök jó pillanat volt, és akkor éppen más csapatokkal dolgoztam, más stúdiókban. Az egyikben előttünk épp a Bon Jovi dolgozott, és Richie Sambora akkor még a zenekar tagja volt. Egy nappal előttünk még ő játszott a gitárszobában, úgyhogy remegett is a kezem rendesen! Szintén ott volt Chris Rojas, aki ugye Avril Lavigne-nel és Katy Perryvel is dolgozott, szóval csupa nagy név. Összejött már egy pár jó dal, amikor is az utolsó ottani estémen ültem a szállodai erkélyen, már lement egy pár sör. Megkönnyebbülve éreztem magam, mert sikerült az ottlét, vége a stúdiómelónak, mehetek vissza a családhoz, a haverokhoz. Néztem a hollywoodi hegyeket az erkélyről, már épp búcsúztam tőlük, amikor jött ez az ihletett pillanat, elővettem a gitáromat, és ott helyben csináltam egy demót. És azóta sokszor visszatértem már a tett színhelyére. De több sláger nem jött onnan.
PR: És még visszatérve Spanyolországra: az ott eltöltött idő hatott valamilyen módon a zenédre?
SH: Igen. A legnagyobb dolog nem is közvetlenül zenei volt, hanem az, ahogy a spanyolok a zenéhez hozzáállnak. Finnországban ez úgy megy, hogy „oké, kell nekünk egy lemezszerződés, úgyhogy vágjunk bele a dolog üzleti részébe.” Ugyanakkor Spanyolországban szimplán csak zenélnek az emberek. Azt mondják, hogy „örüljünk, ünnepeljünk, és játsszunk.” Ők azt tanulják meg, hogy bárkivel zenélhetnek, nem csak egy adott műfajban, ugyanolyan társakkal. És ha négy éven keresztül hallod azt a dallamvilágot, akkor valahogy csak beléd mászik valamennyi belőle. Mondjuk, fogalmam sincs, melyik dalunkból lehetne bármi spanyolosat is kihallani!
PR: Régebben jéghokiztál...
SH: Ja, bár nem voltam valami jó. És hogy ezért hagytam-e abba? Tizenhat éves korodban el kell döntened, mit akarsz csinálni. 12-13 éves koromig fociztam, és akkor dönteni kellett a foci és a hoki között. A hokit választottam, pár évre rá meg jött a pont, amikor megint dönteni kellett: vagy gőzerővel csak arra koncentrálok, vagy másra. Emlékszem, péntek esténként mindig edzettünk a csarnokban, és ebben a csarnokban volt az a szórakozóhely is, ahova a fiatalok piálni jártak. Mindig ott bujkáltam valahol, ittam a sört, csajoztam... És aztán szóltak, hogy „jön az edző!”, én meg még jobban elbújtam. Bekerültem aztán egy alacsonyabb osztályú csapatba, de még így is eljutottunk Kanadába, miután megnyertünk egy dél-finnországi tornát. De én végül mégis a zenét választottam.
PR: A 6-0 című dalotok jéghokis indíttatású?
SH: Egyértelműen. És tudnod kell, hogy amikor a finn válogatott vagy az én helsinki csapatom megver valakit 6-0-ra, bejátsszák a dalunkat. Eléggé sportos ihletésű az a szám.
PR: A Damn Silence című számotokat a Killers-féle Humanhez hasonlította egy újságíró. Hogy tetszik ez az analógia?
SH: Bárki is mondta ezt, köszönöm neki! Teljesen rendben van. Az egy nagyon sikeres dal, és jó is. Még egyszer köszönöm az elkövetőnek!
PR: Hogyhogy feldolgoztátok a Különleges ügyosztály című vígjátéksorozat főcímzenéjét?
SH: Volt egy ilyen bigbandes turnénk. Nem is tudom... Igazából szerettünk volna valamit, amivel jól el lehet indítani a show-t. Fura érzés felmenni a színpadra, főleg egy nagy színpadra. Nem olyan, mint amikor csak szimplán odamész a hangszeredhez. Szóval kellett valami extra, és ez a bigbandes megoldás tűnt a legnyilvánvalóbbnak. Tele van jó kis fúvósokkal, és nagyon passzolt oda. De ezt csak a Big Bang Theory turnén csináltuk.
PR: Melyik a kedvenc jeleneted vagy poénod a Nagyon különleges ügyosztály, illetve a Csupasz pisztoly filmekből?
SH: Valószínűleg az, hogy „de szép kis szőrös!”. Ezt mondja Leslie Nielsen, miközben Priscilla Presley áll a létrán szoknyában, és lead neki egy kitömött állatot.
PR: Zsűritag vagy a Voice című tehetségkutató németországi változatában. Ha meg kéne védened a műsort, mit mondanál mellette?
SH: Szerintem ez a legjobb zenei tehetségkutató, legalábbis az énekhangokat tekintve. Már az előzsűrizés is nagyon szigorú. 100 embert választanak ki 10000-ből, és ez az egyetlen olyan műsor, ahol a zsűritagok nem szemétkednek. Nem mondunk olyanokat, hogy „menj haza”, meg hasonlók. Küzdünk az emberekért. Mindegyik csapat nagyon kicsi, mindössze tizenkét emberből áll. Ötven százaléka azoknak, akik bejutnak a műsorba, már nagyon jók. Jobbak, mint én. A minőség a lényeg. A németem viszont továbbra is borzalmas, de nem is azért vagyok ott, hogy németül beszéljek, hanem hogy pörögjek, és elhitessem a versenyzőkkel, hogy meg tudják csinálni.
PR: Elmesélnéd, hogy kerültél fel a színpadra David Hasselhoff Nova Rockos koncertjén?
SH: Jött egy megkeresés emailben, pár héttel a Nova Rock előtt. A menedzseremen át jött, és az ő emailje tele volt mindenféle dologgal, különböző fellépésekkel kapcsolatban, szerepelt benne a magyarországi koncert is, illetve az interjúk, meg még sok minden, és a végén az, hogy David Hasselhoff szeretne velem énekelni a Nova Rockon! Ráadásul pont az Iron Maiden koncertje után, a nagyszínpadon! Hajjaj... De hát én nagy Michael Knight rajongó vagyok, úgyhogy muszáj volt elvállalnom. Kérdezték, hogy mennyit kérek ezért, én meg azt mondtam, hogy egy közös fotó, és vállalom. Megtiszteltetés. Őrületesen laza csávó David, nem semmi egy arc.
PR: Mi volt az eddigi legnagyobb Spinal Tap pillanatod?
SH: Van a legmenőbb finn rockfesztivál, az a neve, hogy Provinssirock, és mindig is arról álmodtam, hogy ott fellépek a srácokkal. 2009-ben végre összejött, egy gyönyörű nyári napon, és nem akarok valami dívának tűnni, de pont erre a napra esett, hogy megvettem életem első kabrióját. Megvan a BMW, este koncert, gyönyörű idő, kiváló a hangulat, úgy érzem, én vagyok a világ császára, megvalósult a gyerekkori álmom. A koncert végén megpróbáltam extrán lazának tűnni, és úgy döntöttem, hogy nem szimplán leveszem a gitáromat, hanem lehajítom a nyakamból a gitártechnikusom kezébe. Valahol a szíj megszorult a hátamon, és ez a hétkilós Les Paul gitár az élével telibe találta a homlokomat. Először még nem tűnt fel, hogy ömlik a sebből a vér, mert úgyis marhára izzadtam, és meghajoltunk a közönség előtt, amikor a basszusgitárosunk, Raul, odaszól, hogy „mi a rosseb??!” Le kellett támogatni a színpadról, az egészségügyi sátorba, és aztán lefilmeztek úgy, hogy össze van varrva a homlokom. Ez volt az én Spinal Tap pillanatom.
Szöveg: Steve-O
