A Sziget mínusz egyedik napján lépett fel az angol The 1975 nevű zenekar. A koncert előtt a ma már nem annyira Skrillex-frizurás frontemberrel, Matt Healyvel beszélgettünk, többek között popzenei elődökről, Quentin Tarantinóról és a készülő második albumról.
Petőfi Rádió: A szüleid jó nevű színészeknek számítanak Nagy-Britanniában. Hogyhogy te mégis zenész lettél? Volt bármilyen késztetés arra, hogy te is színésszé válj?
Matt Healy: Igazából... Na most, én is megkérdezhetném, hogy a te szüleid mivel foglalkoztak, és nem genyaságból persze. Valójában én is szerettem volna a szüleim nyomdokaiba lépni, mert a gyerekek már csak ilyenek, szeretik a szüleiket a példaképeiknek tartani. Van egy ilyen előítélet az emberekben, hogy ha a szüleid kreatív emberek, akkor... Nos, akkor Sean Lennon meg az összes híres régi zenész gyereke ugyanolyan sikeres lenne, de hát ez nem így működik. Azárt válaszolok így erre a kérdésre, mert én is elég sokat gondolkoztam ezen. Soha nem volt semmilyen késztetés arra, hogy színész legyek, viszont a szüleim azt szerették volna, ha mindenképpen valamilyen kreatív területen próbálom ki magam. Engem mindig csak a zene érdekelt: egyfolytában zenét hallgattam, zenéltem. Ők nagymértékben támogattak ebben, lelkileg és anyagilag is. Szóval elég sokat segítettek abban, hogy zenész legyek, de nem kényszerítettek arra, hogy én is a színészi mesterséget válasszam.
PR: És ők milyen zenéket hallgattak otthon?
MH: Hát igen, én pont rajtuk keresztül kerültem bele ebbe az egészbe. Édesapám soult hallgatott, fekete amerikai zenéket. Édesanyám is, ő óriási Motown rajongó volt. Aztán persze imádta még Donna Summert, az Eternalt, Michael Jacksont, Mariah Careyt, szóval ezeket a nagy amerikai sztárokat (az Eternal angol zenekar volt – a szerk.). Édesapám legnagyobb kedvencei Wilson Pickett, Donny Hathaway és Al Green voltak, de szerette a Rolling Stonest is. Én úgy nőttem fel, hogy fekete amerikai zenét hallgattunk otthon, és én is nagyon elmerültem benne. És ez az egész aztán átalakult bennem egy ilyen fehér-srác-funkká, nagyon megszerettem a Young Americanst David Bowie-tól, meg a Talking Heads-et. Imádtam, ahogy a fehérek ilyen fura módon a magukévá teszik a fekete zenét. Mi is valami ilyesmit csinálunk.
PR: Annak idején az első koncertjeiteken még mások számait játszottátok. Kiket dolgoztatok fel?
MH: Ghostbusterst, Bon Jovit, aztán még mit is...? Ilyen egyszerű háromakkordos punkzenekarokat, mint a Ramones, mert azok jó könnyűek. Green Dayt is játszottunk.
PR: A kezdetek kezdetén még te voltál a dobos a 1975-ban. Tudsz még dobolni?
MH: Igen, még azért tudok. A helyzet az, hogy nem vagyok egy nagy dobos. Régen ez volt az első számú hangszerem, de ma már nem az. Most már gitáron játszom, de abban is szar vagyok.
PR: Milyen érzés volt a Muse és a Stones előtt fellépni, és szerepel-e a terveitek között, hogy egyszer majd saját koncerteket adtok stadionokban és nagy arénákban?
MH: Egyszer majd igen. Jó lenne majd saját jogon fellépni ilyen helyeken, de egyelőre még ijesztőnek találom a gondolatot. Hatalmas vállalkozás az ilyesmi. Az, hogy felléphettünk ilyen nagy zenekarok előtt, igazi tanulópénz volt számunkra. Fogalmunk sem volt, hogy mire számítsunk. Mindkét zenekar előtt egyformán nehéz és szédületes dolog volt fellépni. A Muse show méretei elképesztőek voltak, az Emirates stadion ugyanis iszonyatosan nagy hely ahhoz, hogy gitározz benne. Fura volt, de nagyszerű élmény egyben.
PR: Az első albumotokkal rögtön number one helyezést értetek el. Mi a titka annak, hogy egy új zenekarnak ez egyből összejön?
MH: Hát igen, ez a mai napig ámulatba ejt, és nagyon büszke vagyok rá. Papíron ennek nem is kellett volna megtörténnie. Talán az is lehetett az oka, hogy nagyon sok zenével ajándékoztuk meg a rajongóinkat. Mi nem úgy indultunk, hogy az NME már egy kislemez után a címlapra rakott minket. Szerintem nem lehet úgy alapozni egy zenekarra, ha annak nincsenek dalai. Ez olyan, mint amikor egy új embert megismersz. Mi azt akartuk, hogy a közönség megismerhessen minket, és hát minél jobban megismersz valakit, annál jobban tudsz a kapcsolatotokra építeni, és akkor annál többet tud profitálni belőle mindjét oldal. Már 16 számunk jelent meg, mielőtt kiadtunk volna egy albumot, amire aztán további 16 dal került fel. Ezért akarták olyan sokan meghallgatni.
PR: A Pitchfork egyik újságírója a Big Pinkhez hasonlított titeket, akik szintén fellépnek ezen a fesztiválon. Mi a véleményed erről az analógiáról?
MH: Végül is érthető, még ha a Pitchforkról is van szó, szóval kit érdekel, haha! Van benne valami, főleg, ha a City című számunkban meghallod azt a szinti-drónt. Tudtommal ők is nagyon nagy rajongói a Jesus & Mary Chainnek, szóval szerintem mindkét zenekarnál onnan jött az ihlet.
PR: Nemrég azt nyilatkoztad, hogy a ti albumotokban sokkal inkább benne van Whitney Houston, mint a Smiths...
MH: Hát igen, de ez az, amiről már beszélgettünk. Nagyon szerettem az ő zenéjét. Emlékszem, amikor kijött az I Will Always Love You, elsírtam magam. Nagyon szerettem az I Wanna Dance With Somebodyt is. Van egy ilyen elképzelésem a zenéről, hogy az ideális popdal szerintem az I Wanna Dance With Somebody valamint bármelyik Leonard Cohen szám narratívájának a keveréke. Az lenne a tökéletes dal, és én egyfolytában ennek a nyomában járok.
PR: És akkor még egy összehasonlítás: a Q magazin szerint ti vagytok valószínűleg az első zenekar, amelyik a Thompson Twinstől merített ihletet...
MH: Igen, ez teljesen rendben van. Thompson Twins, Scritti Politti, Phil Collins... Nem zavar, ha ilyeneket mondanak. Bármilyen popzene jó tud lenni, ha... Van aki túlságosan komolyan veszi ezeket a dolgokat, és úgy véli, hogy a zenei ízlésed a személyiséged meghosszabbítása. De ez nem igazán lényeges. Az egyetlen dolog, amiről meg kell, hogy győződj, az az, hogy hiteles-e az adott produkció, hogy kreatív emberek munkája van-e benne. Ha hiteles, akkor érdemes elmerülni benne.
PR: A Robbers című dalotok videója miért éppen a Tiszta románc című filmet idézi?
MH: Igazából már maga a dal a Tiszta románcról szól. Az a szám kissé kilóg a lemezről, mert a többi dal amolyan párbeszéd jellegű, és eléggé az én életemről szól. Mindegyik valóságos, és az egész olyan, mint egy napló. A Robbers viszont egy fiktív történetet mesél el, és ilyet se előtte, se azóta nem írtam. A film nagyon nagy hatással volt rám, mindig is imádtam Quentin Tarantinót. Mindent kihozott Patricia Arquette karakteréből, illetve az ő feminizmusából. Szóval a dal is az ilyen tiszta románcról szól, és hogy abban mennyire el tudnak merülni az emberek. Szerettem volna dalt írni egy ilyen nagyon magasztos kapcsolatról. Jó kis buli volt leforgatni azt a videót, össze is zavarodtam tőle rendesen.
PR: Azt nyilatkoztad, hogy az első lemezetek a kezdeti évek filmzenéje. A második album minek a filmzenéje lesz?
MH: Annak, ami mostanában zajlik körülöttünk. Más lesz, mert az első albumon kibékültem egy csomó dologgal, ami akkoriban történt velem. A következő lemezen nem lesz időm ilyesmivel foglalkozni. Az első album eléggé reflektív: pillanatképekből és beszélgetésekből állt össze. A másodikon meg lesz ilyen megdöbbenés meg egy kis összezavarodottság. Már egy jó ideje dolgozunk rajta. Már azelőtt belevágtunk, hogy még az első megjelent.
PR: Mi a legnagyobb manchesteri himnusz?
MH: A legnagyobb manchesteri himnusz...? Hű... Mondjuk legyen a This Charming Man, már eleve az a gitárriff... Bár nem biztos, lehet, hogy inkább a Cigarettes & Alcoholt mondanám. Fogalmam sincs. Meg én most úgyis épp Londonban élek, elköltöztem már Manchesterből.
PR: Mi volt az eddigi legnagyobb Spinal Tap pillanatod?
MH: Az eddigi legnagyobb... (Megkérdezi a turnémenedzsert, ami már épp eléggé Spinal Tapes) Mi volt az eddigi legnagyobb Spinal Tap pillanatom? („Az egész életed”, hangzik a válasz) Az egész életem? Egy csomószor eltévedtünk már a színpad felé vezető úton, de ez biztosan mindenkivel előfordult már. Hű, ezen most nagyon el kell gondolkoznom! Stonehenge... Volt nekünk is egy ilyen stonehenge-es momentumunk, ugye a filmben ott van egy mini-Stonehenge a színpadjukon, csak ilyen nevetségesen kisméretű. Na, szóval volt egy zászlónk, ami viszont túl nagyra sikeredett. Az egyik fesztiválon felléptünk egy óriási színpadon, és rájöttünk, hogy az a cucc még oda is túl nagy, úgyhogy nem tudtuk kirakni. Szerintem ez eléggé Spinal Tapes.
Szöveg:Steve-O
