A VOLT Fesztivál kultuszkedvenc fellépője volt a nemrég összeállt és 16 év után új lemezt megjelentető The Afghan Whigs. Az annak idején Ohióból indult zenekar tekintélyt parancsoló frontembere, Greg Dulli készséggel nyilatkozott a Petőfi Rádiónak, és kiderült, hogy egyáltalán nem olyan félelmetes fickó, mint amilyennek sokan gondolják.
Petőfi Rádió: Pár éve állt össze a zenekar. Ki volt az, aki valójában ezt az egészet kezdeményezte, és melyikőtöket volt a legnehezebb meggyőzni?
Greg Dulli: A kezdeményezés valójában az All Tomorrow’s Parties fesztivál részéről érkezett. A kérdés második részére pedig az a válaszom, hogy a többiek egy kicsit vonakodtak az egésztől. Már korábban is kaptunk hasonló jellegű felkérést. Tavalyelőtt csináltam egy akusztikus turnét, és azon álltunk össze. Mindenki benne volt, eljátszottunk egy csomó Afghan Whigs számot, és én nagyon élveztem. Szóval igen, a zenekaron belül én voltam a kezdeményező. Fura, de igaz.
PR: Idén aztán már kijött a visszatérő lemezetek is. Mennyire más volt most elkészíteni egy Afghan Whigs albumot, mint a kilencvenes években?
GD: Azt hiszem, most mindannyian jobb passzban vagyunk érzelmileg, pszichikailag és fizikai szempontból is. Húsz évvel ezelőtt eléggé durván buliztunk. Ha érted, mire gondolok...
PR: Számomra a legszokatlanabb szám az új lemezen a Can Rova. Kíváncsi vagyok, hogy mi inspirálta.
GD: Ültem egy teraszon a sivatagban. Bámultam a csillagokat, a Tejutat. Épp ott volt nálam egy gitár, úgyhogy nekiálltam egy riffnek, és jött hozzá egy énekdallam is. Elég hamar előbújt a dalszöveg is, szóval nagyon gyorsan összeállt ez a szám. Szóval a sivatag inspirálta, a Joshua Tree.
PR: Miért éppen a sivatagban rögzítettétek az anyag egy részét?
GD: Valójában a legutóbbi nyolc lemezem ott készült. Egy barátomnak, Dave Catchingnek van ott stúdiója, aki az Eagles Of Death Metal gitárosa. Rohadt jó az a stúdió, és valójában a házában van. Dave még főz is az emberre, szép az a hely, és semmi sem vonja el a figyelmedet. Jó ott dolgozni.
PR: Hogyan hatott a Queen-féle You’re My Best Friend a Lost In The Woods című számotokra?
GD: A Lost In The Woods valójában két részből áll. Van egy ijesztő része, illetve egy felszabadulós része. Az utóbbiban a billentyűs rész a You’re My Best Friendre hasonlít, amit régebben nagyon szerettem. Szeretem még most is, de a gyerekkoromban hallgattam nagyon sokat, és megmaradt az agyamban. Most is előttem van, ahogy ülök a szüleim kocsijában a hátsó ülésen, és szólok nekik, hogy tekerjék fel a hangerőt. Valójában ez a kedves gyerekkori emlék hatott a mi számunkra.
PR: Mi az oka annak, hogy az Algiers-nek ilyen spagetti westernes hangulata lett?
GD: Hát igen, az tényleg olyan lett. Azt a számot Mexikóban írtam, a tengerparton, ráraktam azt a dobcuccot, meg egy kis maracas-t is, és kasztanyetteket. És egyre inkább olyan hangzása lett, mintha egy Morricone témát hallanál.
PR: Nem sokkal azután, hogy visszatértetek, élőben feldolgoztatok egy Frank Ocean számot, a Love Crimes-t, ami sokakat meglepett.
GD: Imádom azt a dalt. Hallottam Frank mixtape-ét, a Nostalgia, Ultrát. A lemezcége nem akarta kiadni, úgyhogy saját maga jelentette meg. Egy női ismerősöm lejátszotta nekem ezt az albumot, én meg kérdeztem, hogy hát ez meg ki? Mondta, hogy Frank Ocean, és hogy mindenképp hallgassam meg. Mikor hazamentem, letöltöttem a lemezt, nagyon tetszett, de főleg ez a dal. És nem sokkal azután, hogy mi eljátszottuk ezt a számot, ő megjelentette a Channel Orange című albumát, amivel nagyon nagy sikert aratott. Találkoztam is vele, és mesélte, hogy tetszik neki, ahogy mi játsszuk a Love Crimes-t. Örültem neki.
PR: Milyen fiatalabb együttesek zenéjében hallod az Afghan Whigs hatását?
GD: Nem igazán figyelem ezt. Senki sem szól úgy, mint mi, és ezt érthetjük jó és rossz értelemben is. Magunkra mi hasonlítunk. Tudom, hogy vannak együttesek, amelyekre hatással voltunk, de... Mondjuk láttam itt a fesztiválon a Tricotot, ezt a japán csajzenekart, és hát bizonyos pillanatokban azt gondoltam, hogy úgy szólnak, mint mi a nyolcvanas években. Egy csomó tempóváltás, ordibálás... Szóval igen, esetleg a Tricot, haha!
PR: Igaz, hogy annak idején egyszer egészében előadtátok a Pink Floyd The Wall című albumát?
GD: Igen. Sőt, kétszer is. Imádtuk azt a lemezt, és eleinte úgy voltunk vele, hogy ha fejből legalább nyolc számot el tudunk játszani, akkor már tanuljuk meg az összeset.
PR: Az egyik interjúdban azt mondtad, hogy az a legnagyobb álmod, hogy egyszer Jimmy Page-dzsel zenélhess. Hogy áll ennek a megvalósítása?
GD: Nem tudom. Igazából még soha nem környékeztem meg őt ezzel, de az az érzésem, hogy ha egyfolytában megemlítem ezt az interjúkban, talán egyszer majd meghallja, és felhív. Meghívom majd a londoni koncertünkre.
PR: A dEUS-os srácok azt mondták, hogy megsértődtél rájuk, mert a lemezükön, amin vendégeskedtél, rosszul írták a nevedet. Igaz ez?
GD: Nem emlékszem. Azt hiszem, úgy volt ez az egész, hogy küldtek egy példányt a lemezből, és rosszul volt írva a nevem. Aztán valaki egy belga magazintól rákérdezett nálam erre, én meg valami suttyóságot válaszoltam. De nem sértődtem meg, dehogyis. Nem foglalkozom ilyesmivel.
PR: Mi volt a legnagyobb Spinal Tap pillanatotok?
GD: Az, hogy volt vagy nyolc dobosunk, hahaha!
Steve-O
Kommentálnád? Itt lehet!