A klasszikus sablon szerint mindig a dobos a zenekar legunalmasabb tagja, akinek semmi mondanivalója nincs. Ehhez képest a Strypes interjú során pont fordított volt a helyzet: többnyire Evan Walsh vitte a szót, míg Ross Farrelly frontember szinte meg se mukkant. A 18 éves átlagéletkorú ír együttessel a VOLT Fesztivál zárónapján beszélgettünk.

Petőfi Rádió: Sokan úgy fedezik fel a régi zenéket, hogy elkezdenek kutakodni a szülők lemezpolcán. Nálatok hogyan kezdődött?

Evan Walsh: Nálunk majdnem mindegyik tagnak zenészek a szülei, és már a születésünktől fogva körülvett minket a zene. A kortárs popzene soha nem érdekelt minket, és mindig is úgy választottunk kedvenceket magunknak, hogy szelektáltunk a régi zenékből, amik otthon szóltak nálunk. Így fedeztük fel a korai rock & rollt, a rhythm & bluest, a garázs rockot, a punkot és a new wave-et. Imádjuk a Dr. Feelgoodot, a korai Rolling Stonest, az Animalst, a Yardbirdsöt, az Eddie & The Hot Rodsot, a Rockpile-t, Johnny Thunderst és hasonlókat. Az ő zenéjükön keresztül eljutottunk olyan előadókhoz, akik meg rájuk voltak hatással. Aztán kiderült, hogy a szüleink őket is hallgatták, de erre csak később jöttünk rá. Így jutottunk el ősi blueszenékhez, valamint Chuck Berryhez, Howlin’ Wolfhoz, Bo Diddleyhez, Jerry Lee Lewishoz, Hound Dog Taylorhöz, és másokhoz. Szóval nagyjából így indult be a mi zenerajongásunk.

PR: Ha az ember a zenéteket hallja, illetve ismeri a példaképeiteket, akkor önkéntelenül is azt feltételezi, hogy nem nagyon kedveltek semmit a nyolcvanas évekből.

Josh McClorey: A Housemartinst bírjuk.

EW: Igen, és Billy Bragget.

Pete O’Hanlon: Kábé ennyi.

EW: Meg a Madness-t is, egy pár dolgot, amit a nyolcvanas években csináltak.

JM: Ami a nyolcvanas években született, az valóban nem áll túl közel hozzánk.

EW: Azok a zenék, amiket mi abból az évtizedből szeretünk, nagyjából mind szembementek az akkori aktuális trendekkel.

PO: Szerintem a legtöbb igazi zenerajongó nincs nagyon oda a nyolcvanasokért. A legtöbb ember számára az a korszak igazából egy vicc.

PR: Több neves zenész is jó véleménnyel van rólatok, például Roger Daltrey, Noel Gallagher, Dave Grohl, Elton John és Paul Weller. Találkoztatok már valamelyikükkel?

JM: Igen, találkoztunk velük. Mind nagyon kedves emberek, nincsenek elszállva. Talán Paul Wellerrel a legközelebbi a kapcsolatunk, már léptünk fel vele, meg az Abbey Road stúdióban is dolgoztunk vele, egy tévésorozat keretein belül. Teljesen hétköznapi arc, és végül úgy alakult, hogy a legutóbbi EP-nket az ő stúdiójában vettük fel, Blackburnben. Ő ott él. Amúgy a többiek is mind nagyon jó fejek voltak. Valójában ugyanolyan unalmasak, mint mi. Na jó, talán annyira nem, haha!

PR: Mostanában az Arctic Monkeyszal turnéztok, és ezen a fesztiválon is előttük léptek fel. Milyen velük turnézni?

PO: Hát igen, mintha egy nagy adag meglepetést és megtiszteltetést összegyúrnál. Épp az albumunkat vettük fel tavaly, amikor először hallottuk, hogy az Arctic Monkeys minket szeretne előzenekarnak. Azonnal lecsaptunk a lehetőségre, mert hát mi lenne jobb kiugrási lehetőség, mint azzal a zenekarral turnézni, amelyik a tavalyi év egyik legjobb lemezét csinálta.

Ross Farrelly: Jól bánnak velünk.

PO: Igen, kölcsönös a tisztelet. Ugyanazon a napon jött ki a lemezünk, mint az övék, úgyhogy jó kis turnépakk volt a kettő együtt. Volt, aki szerint ez direkt alakult így, de ez nem igaz.

PR: Miért pont Chris Thomas lett az album producere?

EW: Felléptünk egy bristoli pubban...

RF: Brightonban.

EW: Ja bocs, tényleg ott. Chris eljött, és szörnyű volt az a buli, egy padláson játszottunk, és egy akvárium volt a színpad mögött. Azért jó volt a hangulat, és ő is felbukkant, felajánlotta, hogy megcsinálná az albumunkat, és hát nem igazán mondhattunk neki nemet.

JM: Mi eleve gondoltunk rá, felmerült a neve korábban is, már csak azért is, mert döbbenetes klientúrája van, kezdve a Sex Pistolstól a Beatlesen át a Carpentersig. Az önéletrajza egészen lenyűgöző, és már nagyon vártuk, hogy vele dolgozhassunk.

PR: Mesélt nektek stúdió anekdotákat a régi időkből?

JM: Meglepő módon azt mesélte a Sex Pistolsról, hogy egész jó zenészek voltak abból a szempontból, hogy nagyon tudták, mit akarnak, és a stúdióban egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint a színpadon.

EW: Nem voltak olyan félelmetesek, mint amilyennek sokan gondolták őket. Egyáltalán nem olyanok voltak, hogy mindent elsőre akartak felvenni, és aztán hagyni az egészet a fenébe. Nagyon eltökéltek voltak, és olyan lemezt akartak csinálni, amire mindegyikük büszke lehet. Chris szerint Steve Jones és Paul Cook nagyon feszesen tudott játszani.

RF: Valójában Jones basszusozik az egész lemezen, nem?

EW: Bizony.

PO: Azért ez nem volt egy olyan nagy anekdota, ezt elolvashatod nagyjából bármelyik biográfiában, haha!

EW: Nem mesélt túl sok őrületes anekdotát, mert azok valójában nem nagyon léteznek.

PR: Az Angel Eyes című dalotokban megemlítitek Lee Van Cleefet. Ő hogy került a szövegbe?

PO: Elég nagy westernrajongó vagyok, és konkrétan A Jó, a Rossz és a Csúf a kedvenc filmem. Angel Eyes végül is nem más, mint egy karakter abban a filmben. Van Cleef szinte mindig ilyen badass figurákat játszott, remek színész volt, úgyhogy be kellett raknunk a dalszövegbe.

PR: A kedvenc filmjeitek is az ötvenes/hatvanas években készültek?

JM: Nem, nem mondanám. Persze sok jó film készült akkoriban.

PO: Szeretjük a régi hollywoodi klasszikusokat.

EW: Igen, de a még régebbi cuccokat is: Laurel & Hardy filmjeit, a Marx testvérek munkáit, meg a Monty Pythont is imádjuk.

RF: Nem szelektálunk évtizedek alapján, és nem csak olyan filmeket nézünk, amik akkor készültek, mint a kedvenc zenéink. Nem vagyunk ilyen évtizedfasiszták.

EW: Sok zenei filmet is szeretünk a különböző zenei korszakokból, például a Spinal Tapet.

PR: Rájuk majd még visszatérünk. Ha össze tudnátok rakni az álomzenekarotokat, ki játszanak a különböző posztokon?

PO: Gitáron Nigel Tufnel...

JM: Haha! Nem, szóval akkor komolyan, bármelyik zenekarból választhatunk? Oké. Csináljuk úgy, hogy mindenki mond egyet a saját posztján. Szóval akkor a gitáros legyen... Jeff Beck!

EW: A dobos Pete Thomas az Elvis Costello & The Attractionsből.

PO: Basszusgitáron Nick Lowe.

RF: Úristen... Oké, énekeljen Howlin’ Wolf.

PR: Hogyan látjátok a gitárzene jövőjét?

EW: Van egy csomó együttes Nagy-Britanniában, amelyik most kezd beindulni, és nagyon jó gitárzenekar lehet belőlük hamarosan. Az Arctic Monkeysnak és a Black Keysnek köszönhetően továbbra is magasan áll a gitárzene respektje.

RF: Azért lehetne jobb is.

EW: Igen, lehetne, de azért nem rossz. Szeretnék két ír zenekart kiemelni, akik nagyon jók szerintem. Az egyik a Raglans, ők is dubliniak, mint mi, és ilyen folkos indie cuccot játszanak, a másik pedig a Hot Sprockets. Ők ilyen mocsarasabb zenét nyomnak, egy kicsit a Creedence Clearwater Revival stílusában. Mindenkinek javaslom ezt a két gitárzenekart.

JM: A kétezres évek közepén volt egy nagyobb hullám, olyan együttesekkel, mint a Kaiser Chiefs. Aztán az szép lassan lecsengett, de mostanában megint kezd beindulni valami. Végül is mi is ennek a része vagyunk, és éppen ezért ismerjük a többi zenekart, akiknek szintén most kezd beindulni a szekere. Szerintem megint kezd felfutni a gitárzene.

PR: Ha már szóba jött a Monty Python – állítólag találkoztatok Michael Palinnel...

EW: Igen, a tévében. A nagyon kevés ír talkshow-k egyikében találkoztunk, ami már a hatvanas évek eleje óta létezik. Elég népszerű műsor, és hatalmas megtiszteltetés fellépni benne, zenekarok is szívesen mennek oda. 2012 novemberében jártunk ott, és nem tudtuk, hogy Michael Palin is ott lesz, és az egyik haverunk, aki a videóklipjeinket csinálja, szólt, hogy Michael is ott van a stúdióban. Ott vettük észre, hogy ő is ugyannak a műsornak a vendége. Teljesen ledöbbentünk, mert nagyon nagy Python rajongók vagyunk mindannyian. Szuper volt találkozni vele.

PO: Pont most zajlanak a fellépéseik az O2 Arenában. Majd biztos leadja a tévé.

JM: Felemás kritikákat kaptak, mert tele van a műsoruk ilyen táncos revübetétekkel, és megértem, ha ez sokaknak nem tetszik. Meglátjuk.

PR: Ki nyeri a foci vb-t?

RF: Németország.

JM: Szerintem a hollandok nyerik. Korábban azt mondtam volna, hogy Brazília, csak hát Neymar lesérült.

PR: Mi volt az eddigi legnagyobb Spinal Tap pillanatotok?

EW: Pont tegnap néztük a filmet, haha!

PO: Ma! Ma volt a legnagyobb Spinal Tap pillanatunk! Legalábbis az enyém. Mentem zuhanyozni, beléptem a kádba, elhúztam a függönyt, de közben megcsúsztam, és az egész cuccot magamra rántottam. Muszáj volt behívnom a többieket, hogy segítsenek.

EW: Pár hete játszottunk egy holland fesztiválon, tök jól ment a buli, és Ross egy ponton leugrott a biztonsági árokba, és nem tudott visszajönni.

RF: Igen, nem bírtam visszamenni a színpadra, haha! A koncert hátralévő részét onnan nyomtam le.

JM: Ma meg a beállásnál az egyik erősítőn keresztül bejött valami rádióadó.

EW: Igen, a filmben is pont ez történik meg.

PO: Sok Spinal Tap pillanatunk volt már.

Szöveg: Steve-O

Kommentálnád? Itt lehet!