A Volbeat szépen lassan Dánia legnagyobb zenei exportcikkévé nőtte ki magát – Outlaw Gentlemen & Shady Ladies című tavalyi lemezük már az amerikai top 10-et is megjárta. A VOLT Fesztivált is lezúzó együttes részéről Michael Poulsen frontember egyedül nyilatkozott a Petőfi Rádiónak, ugyanis az interjúra szintén kirendelt ex-Anthrax gitáros Rob Caggiano végül nem került elő a mosdóból.
Petőfi Rádió: A kezdetekkor a Mascot nevű lemezcéghez tartoztatok. Milyen emlékeid vannak arról a kiadóról?
Michael Poulsen: Jó emlékeket őrzök róluk, és tisztelem őket. Sokaknak ijesztő történetei vannak a kiadókról, és ezzel én is így vagyok, de ami a Mascotot illeti, ők hittek a Volbeatben, onnantól kezdve, hogy meghallották a zenénket. Mindenfelé házaltunk a demónkkal, és egy csomó helyen azt mondták, hogy „ez egész jó, de ki fogja ezt megvenni?” Senki sem akart szerződtetni minket, kivéve a Mascotot, aki azt mondták, hogy ez eladható. De nem csak ezért gondolok rájuk szívesen. A kiadó vezetője kiváló munkát végzett, amikor az első három albumunkat promótálta. Nagyon őszinte volt: a második lemezünk után azt mondta, hogy „srácok, ti hamarosan már túl nagyok lesztek ehhez a kiadóhoz, de én megteszem a tőlem telhetőt azért, hogy a megfelelő lemezcéghez kerüljetek innen.” Természetesen örült volna, ha még maradunk náluk pár album erejéig, de igaza volt abban, hogy nekünk, hogy úgy mondjam, nagyobb izmokra és nagyobb promócióra volt szükségünk. Ő a kezdetektől fogva nagyon jó fej volt, és a Mascot Recordst őszintén ajánlhatom bármelyik kezdő zenekarnak. Jó munkát végeznek.
PR: A tavalyi lemezetek top 10-es helyezést ért el Amerikában. Belejátszott ebbe az, hogy most már amerikai gitárosotok van?
MP: Nem, haha! Egyáltalán nem. A Volbeat zenéje nem változott túl sokat, viszont lemezről lemezre javult. Egyre jobb zenészek és dalszerzők vagyunk. Már megírtuk a komplett anyagot, amikor Rob beszállt hozzánk. Viszont természetesen társproducerként is alkalmaztuk őt, és ebben is nagyon jó munkát végzett. Keményen dolgoztunk, sokat voltunk úton, és valami olyasmit prezentálunk, amivel az amerikaiak tudnak azonosulni.
PR: El tudtad volna képzelni régebben, hogy egy korábbi Anthrax-tag beszáll a Volbeatbe?
MP: Nem. Emlékszem, amikor először láttam az Anthraxet a tévében, és azonnal óriási rajongójuk lettem. Még suliba jártam akkor, és csak néztem, hogy mi ez. Rögtön megtetszett ez a fajta zene. Elkezdtem megvenni a lemezeiket, és akkoriban még gitárom sem volt, de arra gondoltam, hogy nekem is valami ilyesmit kell csinálnom. És most, annyi évvel később, az egyik zenésztársam az együttesben egy korábbi Anthrax-tag. Nem semmi, még akkor is, ha Rob nem az eredeti felállásban szerepelt, de nagyon hosszú ideig játszott náluk. Mindenki úgy gondol rá, mint az Anthrax korábbi tagjára. Számunkra nagy megtiszteltetés, hogy közöttünk tudhatjuk.
PR: Úgy tűnik, hogy ezen az albumon hallhatóak a legzúzósabb számaitok.
MP: Nem tudom, hogy ez valóban így van-e, mert nem igazán tudatos dolgok ezek. Eddig mindegyik albumunknál voltak olyan hangok, hogy „ez a legszoftosabb lemezetek”, meg hogy „ez a legdurvább lemezetek.” Úgy tűnik, az emberek nem értenek egyet abban, hogy melyik a leglágyabb, illetve a legzúzósabb munkánk. Nekem ez egyszerűen csak Volbeat. Személy szerint fogalmam sincs, hogy a legutóbbi lemezünk lett-e a legsúlyosabb.
PR: Jó westernes lett a lemezborító, az a figura a képen kicsit Lee Van Cleefre emlékeztet. Te mint nagy western rajongó, melyik westernfilmbe csöppennél bele a legszívesebben?
MP: Sok jó western van, de talán a Volt egyszer egy Vadnyugatot választanám, Charles Bronsonnal. Imádom a soundtrackjét, fantasztikus film, és Bronson zseniálisan játszik benne.
PR: Az, hogy King Diamond vendégeskedik az albumon, nem olyan nagy meglepetés, viszont Sarah Blackwood neve mindenképp szokatlan egy Volbeat lemezen. Hogyan akadtatok vele össze?
MP: A Creepshow nevű korábbi együtteséből ismertem Sarah-t, és még régebben tervezgettük, hogy lehetnének ők az előzenekarunk. Végül ez soha nem történt meg, viszont amikor a Lonesome Ridert írtam, mindig is egy női hangot képzeltem el benne. Kevés olyan énekesnőt ismerek, akinek tényleg nagyon szeretem a hangját. Leginkább fekete gospelénekesnőket kedvelek, de az olyasmi nem nagyon passzolt volna hozzánk, viszont eszembe jutott Sarah. Felvettem vele a kapcsolatot, mert tudtam, hogy bírja a Volbeatet. Tetszett neki a dal, és nagyon jó munkát végzett.
PR: Paul Lamb hogyan került fel az albumra?
MP: Hú, hogy is volt az...? Ha nem csal az emlékezetem, egy jóbarátom ismerte őt, és ajánlotta be nekünk. Elküldtük neki a dalt, eljött a stúdióba, és bebizonyította, hogy mennyire tehetséges harmonikás. Meg tök jó arc, és büszke vagyok rá, hogy szerepel a lemezen.
PR: Szerinted kire illik a legjobban az ’outlaw gentleman’, illetve a ’shady lady’ kifejezés?
MP: Haha! Az outlaw gentleman talán Lemmyre illik a legjobban a Motörheadből. A shady lady pedig... Jó kérdés... Fogalmam sincs.
PR: Ki a Volbeat legszokatlanabb rajongója?
MP: Nem is tudom... Néha elég nagy meglepetések érnek minket, ha megnézzük, hogy kik állnak a tömegben. Több amerikai koncertünkön is láttunk egy idős hölgyet, aki legalább 90 éves. Nagyon törékenynek tűnik, de ott áll elöl és headbangel! Ennyi idősen ez egészen hihetetlen. Beszélgettünk vele egy párszor, és még mindig nagyon friss. Imádja a heavy metalt. Nem jut eszembe a neve, de őt nevezném a legszokatlanabbnak.
PR: Melyik volt az eddigi legnagyobb Spinal Tap pillanatotok?
MP: Volt már egy pár. Egyszer egy koncertünkön visszamentünk lenyomni a ráadásokat, én meg még hátul leestem a színpadról. Elindult az első ráadásszám intrója, én meg ott fetrengtem a színpad alatt, és hallottam, hogy mindenki engem keres. Ordítottam fel nekik, hogy „itt vagyok lent, segítsetek!” Beszorult a kezem valahova, és több sebből véreztem. Nem találtak, én meg ott lent tehetetlenül figyeltem, ahogy fölöttem mászkálnak a többiek, és engem keresnek. Tovább ordítottam nekik, senki nem hallotta, aztán végre kiszabadultam, de addigra eltelt már vagy 7-8 perc is. És amikor előkerültem, mindenki csak nézett, hogy hova tűntem, és hogy miért ömlik belőlem a vér, meg miért vagyok olyan mocskos. A koncert után meséltem el nekik, hogy beestem a színpad alá. Ez volt az én Spinal Tap pillanatom.
Szöveg: Steve-O